A különböző osztályozó rendszerek elég sikeresen írják le a lényeget, a nagyzásosságtól az irigységig, az arroganciától a feljogosítottság tudatáig, az empátiahiánytól a kizsákmányolásig, az üresség érzésétől a szörnyű unalomig, a gyászra való képtelenségtől a megbánás hiányáig. Amikor azonban hús-vér emberekkel találkozunk és megpróbáljuk megismerni őket, elkezdenek senki máshoz nem hasonlítani a szemünkben. Intim közelségben ugyanis senki sem kategória, mindenki ember. Maga a megismerő személy is alakítja a képet. Lehet, arra hajlik, hogy a saját jobb funkcionalitását vetítse ki a nárcisztikusra, vagy éppen a saját reményeinek megtestesülését lássa benne – de az is előfordulhat, hogy egy viszonylag ártatlan másik valaki hibáit jellemtelenségként azonosítsa be. Rengeteg esély van a tévedésre, mert az elnéző szeretet és a gyorsan gerjedő előítélet egyaránt torzítanak...

Ha a narcisztikus személyiségzavart létezőnek tekintjük – és miért ne tennénk? – egy spektrumot találunk. Vannak kissé, közepesen és igencsak narcisztikus emberek. Sőt, maguk a nárcizmusra jellemző vonások külön-külön is úgymond dimenzionálisak. Azaz rengeteg a fokozat, az átmenet, az eltérő kombináció...

Végezetül szembe kell néznünk azzal, hogy a nárcisztikus szinte mindig arra törekszik, hogy kívánatos képet vetítsen magáról, miközben a kép és a belső valóság jelentősen eltérnek. Az imidzs szerepe az, hogy vonzást, csodálatot, elismertséget és különleges bánásmódot biztosítson a személy nagyzásos szelfje számára. Mivel jól tudja, hogy a nárcisztikus vonásokat alapesetben nem szerencsés mutogatni, az imidzs, amit a kapcsolataiban sugároz, vélhetően megtévesztő lesz...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 4. számában olvasható