A kutyások gyakran értetlenül állnak az etológusok által kimutatott eredmények előtt, hiszen „ők ezt már régóta tudták”. Mindenféle tudományos vizsgálat nélkül is. Mit lehet ilyenkor tenni, beletörődünk, hogy még a más területen tudományos munkát végző gazda is könnyen elveszíti szakmai hozzáállását, ha a kedvencéről van szó.

Pedig hát akad néhány kérdés, amit a gazdák „mindig is tudtak”, aztán kiderült, hogy bizony rosszul tudták. És lássuk be, botorság lenne azt hinni, hogy a gazdák elfogulatlanul szemlélik kedvenceik viselkedését, ítélik meg képességeiket, esetleg egy nagyobb elemszámú minta megfigyelésére alapoznák magabiztos véleményüket. Pedig egy tudományos vizsgálódásnál mindkét feltétel elengedhetetlen.

Néha azonban kétségtelenül nekik van igazuk! Magyar kutatók eredményei alapján sikerült igazolni például, hogy a tamáskodók tévednek, amikor azzal vádolják a gazdákat, hogy csak bebeszélik maguknak és másoknak kutyájuk szinte gyermeki ragaszkodását. A szkeptikusokat már a világirodalomban visszatérő motívumként megjelenő „hűséges” kutyák is elbizonytalaníthatnák, hiszen ez a jelenség nyilván nem csupán az amerikai filmipar kreatúrája. A tudományos kérdéseket evolúciós megközelítéssel vizsgáló etológusok persze inkább azon gondolkodtak el, vajon mi lehet az eredete ennek a különleges vonzódásnak, és hogyan történhetett meg, hogy egy faj felnőtt egyedei természetes környezetükben egy másik faj egyedeihez kötődnek. A rendhagyó területre tévedt etológusok a kötődést a humán kutatások felől próbálták megközelíteni. Felfedezték John Bowlbyt, akire pszichiáter létére meghatározó erővel hatottak a klasszikus etológia eredményei és módszertana, így híres kötődési elméletében nem a gondozó élettani szükségleteket kielégítő vagy tanítói szerepét, hanem biztonságot nyújtó hatását hangsúlyozta.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013.2. számában, valamint a Best Of 6. különszámunkban olvasható.