Mi következik mindebből? Gyakran egy éktelen káromkodás – sőt nem is biztos, hogy csak egy: nemritkán egy önmagát gerjesztő káromkodási hullám, melynek a végére elátkozom a laptopomat, a kulcsomat, az életet magát és sokszor azt is, aki olyan szerencsétlen, hogy épp ott van a szobában.

Mi történik ilyenkor? Mitől lesz jobb, ha szitkozódom, mint egy kocsis? Általában nem lesz jobb. Azonban tetten érhetően mindig van egy pillanat, amikor  – félig tudatosulva – azt érzem: na jó, odadobom magam az indulatomnak. Ezekben a helyzetekben a végtelen tehetetlenségérzés a közös, tehát az, hogy minden logika és ésszerűség ellenére más irányt vesznek a dolgok, nem azt, amire számítottunk. Nem úgy, ahogy normálisan történniük kellene.

Az érdekes az, hogy igazából azzal a döntéssel válunk igazán tehetetlenné az „elemekkel” szemben, hogy odadobjuk magunkat a saját indulatunknak, hadd váljunk annak martalékává. Márpedig ez mindig az ember saját döntése. Nincs olyan, hogy „nem tudtam uralkodni magamon”, „kitört belőlem az indulat”, „elborult az agyam”. Pontosabban az élmény nagyon is ez – azonban valójában igenis tudtam volna uralkodni magamon, csak nem akartam, hagytam, hogy az indulatom rázúduljon a családomra, a barátaimra, a laptopomra, a kutyámra. Hagytam, hogy elboruljon az agyam.

Az indulat kitörésével hagyjuk, hogy az élet dolgai felett amúgy is csak részlegesen gyakorolt kontroll utolsó morzsái is kihulljanak a kezünkből. Pedig ezekben a helyzetekben ez az egyetlen dolog, ami maradna nekünk, ami rajtunk áll: a hidegvérünk, az, hogy a saját reakcióink urai maradunk. Amikor ugyanis egy helyzet „áldozatává válunk”, azaz rajtunk kívül álló, legalábbis nem belátható okok irányítanak egy helyzetet, nem pedig mi, akkor egyedül a helyzetre adott reakciónk marad, ami a mienk. Az indulat „kizúdításával” azonban épp hogy pontot teszünk a kezünkből kiszaladt helyzetre: mi végezzük be azt. Az ilyen szituációkban a gyeplő végső elengedése a folyamat tökéletes betetőződése. 

Vegyük például a kulcskeresést. Már minden ruha és a cipő is rajtam van, pontosan kiszámoltam, mikor kell elindulnom ahhoz, hogy elérjem a buszt, a vonatot, hogy beérjek a munkahelyre, kiérjek a reptérre, ráadásul még van további 5 percem az indulásig. Odalépek a cipős szekrényhez, ahol a kulcsomnak lennie kellene – de nincs ott. Sebaj, biztos az asztalon, az ajtóban, a konyhapulton, a táskámban, a kabátzsebemben lesz. De nincs! Semmi baj, megnézem újra, biztosan nem kerestem elég figyelmesen. Újra végigmegyek mindenen, de már kezdek izzadni. Sehol nincs! Hova tettem? Ezt nem hiszem el! A kétségbeesés apránként nő bennem: ez nem lehet igaz, pont most?! A kétségbeesés ezután egyszerre fordul páni félelembe és elkeseredésbe: most mi lesz? Az utolsó előtti körben az ember szitkozódva, kabátot letépve magáról, hisztérikusan rója ugyanazokat a köröket a táskától az ajtóig. A feszültség elviselhetetlen, a helyzet kifogott rajta, csak az átkozódás marad, mint valami utolsó elégtétel, mint az aktivitás illúziója ebben a passzív és kiszolgáltatott helyzetben – hiszen fogalmam sincs, hol a kulcs. Végül pedig, ha nincs meg az a fránya kulcscsomó, marad az összeomlás: behuppanok a fotelbe, és várom a végem.

Egy ilyen mini-krízis mindennap megtörténik velünk. De miért adjuk át magunkat ilyen könnyedén, ilyen „ujjongva”, mintegy magától értetődően a haragunknak? Miért intünk búcsút ágenciánknak, miért válunk olyanná, akit nemcsak a véletlen, egy rossz mozdulat, egy másik sofőr figyelmetlensége vagy a technika ördöge fricskázgat, de még saját indulatait is hagyja maga ellen fordulni?

Talán azért mert ekkor hangot adhatunk elégedetlenségünknek, kifejezhetjük azt a szorító érzést, ami a hatalmába kerített: és minél hangosabban, minél durvábban, minél inkább rárontva valaki másra, annál megtévesztőbb az illúzió, hogy nem váltunk teljesen hatalomvesztetté: impotenssé a helyzetben, egyúttal impotenssé a saját magunk feletti uralom tekintetében is.

De miért veszítjük el a hatalmat magunk felett, ha elveszítjük a hatalmat a helyzet felett? Buddha nem káromkodna. És én is egyre kevesebbet teszem, mióta rájöttem, hogy ez a könnyebb út. A nehezebb pedig: méltósággal viselni a „sors gúnycsapásait”, ahogy Shakespeare írja a Hamletben.