Nekimegyünk egymásnak?
Egy semmiség is elég ahhoz, hogy egymásnak ugorjanak az emberek. A „mit képzel?” szófordulatból is érezhetjük, mindenki folyamatos készenléti állapotban van, kimerevített antennáival folyamatosan pásztázza környezetét, szinte arra vár, mikor érkezik onnan valami célzottan rossz/bántó/öntelt/agresszív inger, s amikor ez bekövetkezik, villámgyors reakcióidővel robbannak ki az ugrásra kész indulatok.
Kierkegaard még úgy gondolta, a szorongás csak az ember sajátja, az állatok képtelenek rá. Ma már tudjuk, hogy az egerek is daganatot növesztenek, ha tanult tehetetlenség állapotában, kiszámíthatatlan ingerek között kell élniük. A fogyasztói társadalom, a médiával átitatott környezet meglehetősen szorongáskeltő, hisz nem tudjuk távol tartani magunktól a híreket, hozzá kell szoknunk a folyamatos változásokhoz. Voltaképp a magánélet területét kivéve szinte mindenhol a tehetetlenség érzését élhetjük át. Ez a beszorított érzelmi állapot idézi elő – a szorongás ellencsapásaként – az agresszióba torkolló indulatot, csökkenti az emberek közötti empátiát, s hogy aztán ördögi körként tovább növelje a szorongást, amitől pedig ismét nő az agresszió, ez pedig újból növeli a szorongást, s így tovább...
Manapság egyre több társas kapcsolatnak ilyen a természetrajza. Elvárunk egymástól dolgokat, de azzal már nem törődünk, hogy vajon mindeközben a másik ember mit gondol. Villámgyorsan vonunk le következtetéseket, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amelyben azt érezhetjük: nem velem van probléma. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a fölös kilókat, a boldogtalanság jegyeit, hogy megállapíthassuk, ő sincs jól, sőt! A „nem velem van a baj” attitűd kiegészülhet a „mindenki más olyan, amilyen” magyarázó elvével, és máris készen van az építmény, aminek a tetején egyedül ücsöröghetünk. Amikor saját érzelmi működésünket magyarázzuk, legtöbbször külső okokra hivatkozunk: a világra, a munkánkra, a tanárainkra, a pénzhiányra, a szüleinkre, a gyerekkorunkra... Ebben persze sok igazság lehet, de azért felnőttkorban némi önreflexióval már láthatjuk, hol van önmagunk felelőssége, különösképpen azt, hogy mit kezdjünk új keletű agresszivitásunkkal?
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható
Ajánlott cikkeink
„A sors gúnycsapásai”
Mindennapi indulataink
Autót vezetek, és az előttem menő hirtelen beletapos a fékbe; reggel rohannék a munkába, és az istennek se találom a kulcscsomómat; a gondosan elkészített habos kávét egyetlen kedélyes mozdulattal az ...
Az eltűnt ember nyomában, avagy az indulatkezelés művészete
Ha abból a kis résből, amely az inger és válasz között húzódik, kiszorul az ember, akkor állati reakcióval kell számolnunk. Ott megszűnik az emberi. Persze rögtön ott a felmentés (ezt már az ember ...
(nem) Mindig a másik a hibááás!
Ön szerint egy házasságért ki a felelős”? Az esetek többségében ilyenkor hosszú elbeszélés következik arról a Másikról… Arról a „gazemberről, aki aljasul kihasznált”, vagy a „kibírhatatlan némberről, ...
MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2026/1 Lélek és gépek
Az előfizetés ára 7,560 Ft. Több, mint 15% kedvezmény éves előfizetés esetén!
Előfizetek
