Az utóbbi húsz-harminc év fejlődéspszichológiai kutatásainak legfontosabb jellemzője az, hogy olyan szellemes kísérleti helyzeteket találnak ki a kutatók, amelyek tényleg csak az adott, vizsgálandó képesség meglétét derítik fel – vagyis azt, hogy egy-egy specifikus helyzetben hogyan gondolkozik egy kisgyerek. Így egy képesség megvizsgálásához nem szükséges például a beszéd, vagy az egészen kicsi babáknál az akaratlagosan végrehajtott mozdulat. Ezek ugyanis hamis következtetésekhez vezethetnek. Sokkal előbb képes lehet egy baba valamire, megérthet valamit, mielőtt be tudna arról számolni, hogy mit is csinál vagy gondol. Ez a kutatói hozzáállás forradalmasította elképzeléseinket arról, hogy milyen a kisbabák gondolkodása. Ma már látható, hogy gyerekeink sokkal korábban és sokkal több mindennel vannak tisztában a világ, a körülöttük élő emberek és saját maguk működéséről, mint azt korábban gondoltuk. Így van ez a vágyak tulajdonításával is – azaz annak megértésével, hogy minden embernek saját vágyai, késztetései és szándékai vannak. A hetvenes években, Piaget követőiként a pszichológusok azt állították, hogy a gyerekek kettőtől hétéves korukig, az úgynevezett műveletek előtti fejlődési szakaszban egocentrikus gondolkodásúak, s keveset törődnek azzal, hogy mások mit gondolnak vagy mit szeretnének. Azóta tudjuk, hogy a gyerekek négyéves koruk körül már tisztában vannak azzal, hogy mások mást gondolnak a világról, mint ők maguk, vagy akár mást, mint ami a valóság – azaz az emberek éppenséggel be is csaphatók. Alison Gopnik és Betty Repacholi egy híres kísérletükben azt is kimutatták, hogy a kicsik már egészen korán képesek annak megértésére: teljesen szubjektív dolog, hogy mit szeret vagy mire vágyik valaki. Egy embernek a vágyai csakis őrá jellemzők, és függetlenek attól, hogy a kisgyereknek magának mi a véleménye az adott dologról.

14 és 18 hónapos babákkal végezték a kísérletet. A baba szemben ült a kísérletvezetővel, közöttük asztal, rajta két tálka. Az egyikben nyers brokkoli volt, a másikban a nálunk is ismert halacska alakú rágcsálnivaló. Igaz, hogy a kísérletet a Berkeleyn végezték, ahol a részt vevő kisbabákat okos szüleik nyilván nagyon egészségesen táplálják, mégsem volt kérdés egyik baba számára sem – legyen 14 vagy 18 hónapos –, hogy a rágcsálnivaló finom, a brokkoli pedig rossz. A kísérletvezető evett a tálkákból egy-egy falatot. Az esetek felében úgy viselkedett, ahogy a babák is tették volna: hangosan nyámmogott a rágcsálnivalón, jelezve, hogy mennyire ízlik neki, s erős arckifejezéssel és hanghatással undorát fejezte ki a brokkolival szemben. Az esetek másik felében azonban pont fordítva viselkedett, mint ahogy a babák is éreznek: a brokkoli ízlett neki, a rágcsálnivalóra pedig fújolt. Ezután odatolta a két tálat a baba elé. Kinyújtotta a kezét és azt kérdezte: kaphatok egy kicsit belőle? A 14 hónaposok örömmel adtak neki egy kis rágcsálnivalót, függetlenül attól, hogy korábban mit tett. A 18 hónaposok viszont másképp reagáltak. Ha a kísérletvezető korábban a rágcsálnivalót kedvelte, habozás nélkül odaadtak neki egy-két halacskát.  Mikor viszont úgy tűnt, hogy a brokkolit szereti, a babák a kérés hallatán elgondolkodtak. Mintha azon járt volna az eszük, hogy most komolyan, egész biztos ez a néni abban, hogy a csúnya, zöld brokkoli kell neki? Végül döntésre jutottak és adtak neki. A brokkoliból. A 14. és a 18. hónap közti időszakban történt tehát a változás, a kisbabák megtanulták az emberekről, hogy szubjektív szempontrendszereik vannak.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 4. számában olvasható