Harc a Besurranóval és a Kirobbanthatatlannal

Kétségbeesett Anya hívja fel a Nevelési Tanácsadót. 4 és fél éves kisfia egészségéért aggódik, aki rendre visszatartja a székletét. A kisfiú nem hajlandó WC-re menni, de a pelenkás megoldás sem segít. A szülők 4-5 napig, néha akár egy hétig is várnak, de nem történik semmi. Ilyenkor aztán jön a kúp, a hashajtó szirup vagy akár a beöntés, aminek hatására hosszú hercehurca eredményeként, nagy fájdalmak közepette végre megszületik a Kaka. Egy pár nap béke, majd minden kezdődik elölről. Már voltak orvosi kivizsgáláson, gasztroenterológusnál és homeopatánál, figyelnek a kellően rostos étkezésre és a testmozgásra, de semmi nem segít, szervi okot pedig nem találtak. Arra kérem őket, hogy jöjjön együtt az egész család.

Ha harc, hát legyen harc! A küzdelemhez persze fel kell mérnünk az Ellenfél veszteségeit és a legyőzésére felhasználható Erőket is.

Apa, Anya és Lackó kicsit szorongva lépnek a szobába – annyi helyen voltak már ezzel a problémával, nem szívesen teregetik ki a szennyest! De először nem is erről beszélgetünk, hanem arról, milyen nagyszerű kis kölyök is Lackó. Arról kérdezem mindhármukat, hogy mire büszkék benne, mi az, amiben ügyes, ami megkülönbözteti őt az összes többi 4 és fél éves kisfiútól. Furcsa a kérdés, nem erre számítottak, az első válaszok még általánosságok – „Hát mindenre büszkék vagyunk!” – de aztán Lackó besegít. Elkezd rajzolni, és hamar kiderül, hogy hihetetlen aszfalttörő kocsikat és traktorokat tud alkotni, sőt a működésüket is pontosan ismeri, el is magyarázza részletesen. Megtudom, hogy szívesen hallgatja, ha Apa magyaráz, nagyszerűen biciklizik és örömmel jár óvodába.

Hirdetés

Lackó magabiztos cserfessége azonban abban a pillanatban eltűnik, ahogy a Problémáról kezdünk el beszélgetni. Eleinte a szülők is virágnyelven próbálnak fogalmazni, kicsit halkabban beszélnek, ami mind azt a benyomást kelti – bennem biztosan, gondolom, Lackóban is – hogy ez egy roppant kínos, esetleg szégyenletes dolog. A kisfiú hamarosan be is költözik a legtávolabbi sarokban álló kisasztal alá, ahol módszeresen firkálja felismerhetetlenné gyönyörű rajzait. Közben persze a füle nyitva. Így azt is hallja, amint a szülőkkel sorra vesszük azokat a disznóságokat, amiket a Kaka művel, ahogyan lassan az egész család fölött átveszi a hatalmat. Beszélnek a Fájdalomról, amit akkor okoz, amikor megérkezik, és a Feszültségről, amit az érkezését megelőző napokban kelt. Mindenbe beleszól: a játszótérről azért kell hazasietni, mert hátha jön, és azért kell rostos müzlit enni, mert esetleg az segít. Nincs egy békés percük miatta. Egyöntetű az elhatározás, hogy ennek az önkényuralomnak véget kell vetni.

Ha harc, hát legyen harc! A küzdelemhez persze fel kell mérnünk az Ellenfél veszteségeit és a legyőzésére felhasználható Erőket is. Rájövünk, hogy a helyzet nem reménytelen, hiszen Lackónak egyszer már egy egész hónapig sikerült csatát nyernie a Kakával szemben, alighanem van valami titkos fegyvere. Erősen bízunk Lackó Fantáziájában is, nem beszélve arról a Könyörtelen Kitartásról, amit például a biciklizés elsajátításánál tanúsított.

Ebben a bizakodó hangulatban búcsúzunk azzal, hogy irtóra várom a következő találkozást két hét múlva, hogy elmesélje, milyen furfangos cselt vetett be a Kaka ellen...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 2. számában olvasható

2013-02 lapszámban megtalálható