Ezek az agresszív késztetések ijesztőek lehetnek. Amikor az újságban borzalmas tettekről olvasunk, akkor lényegében arról van szó, hogy ilyenkor hiányzik az impulzuskontroll, a harag tettlegességhez vezet – vagyis az indulat cselekvésbe fordul. A fizikai bántalmazásnál némileg jobb, ha szóban fejezzük ki haragunkat. Dühünkben kiabálunk, és bár ilyenkor testileg senki sem sérül meg, az adok-kapok szócsata mindkét félnek lelki sérüléseket okoz. A mérgünkben kimondott szavak szó szerint „mérgezik” a kapcsolatot.  Bár a veszekedések után ki lehet békülni, a sok sértő szó lerakódik, rombolja az önbecsülést, s a felgyülemlő harag idővel tönkreteheti a (szülő-gyerek, partner-, pár-, stb.) kapcsolatot.

Éppen ezért sokak számára az agresszió csak negatív felhanggal bír, holott – s ezt talán kevesen tudják – önmagunk megvédéséhez, vágyaink kifejezéséhez, a rivalizációs helyzetekben megfelelő pozíció kivívásához elengedhetetlenül szükséges saját – konstruktívvá tett – agressziónk. Vagyis az agresszió nemcsak rombolni tud, hanem segítségével építkezni is lehet – persze ehhez előbb némi mentális munkát kell rajta végezni...

Tudattalan szinteken a haragunkat veszélyesnek élhetjük meg, mert érzelmileg távolítanak szeretteinktől. Ha megharagszunk valakire, legszívesebben otthagynánk – sokszor éppen azt, akitől a biztonságot várjuk. Ezért nehéz sokszor a „fontos másikra” (szülő, pár, főnök) megharagudni, mert a tudattalanul veszélyesnek megélt érzést még a tudatba kerülés előtt elhárítjuk. A tudattalanunk nem tud különbséget tenni érzések és tettek között, a haragot rombolónak tekinti, ezért hárítja, s nem engedi tudatosulni. Vagyis elhárítjuk, anélkül, hogy tudnánk róla. Számos „elhárító mechanizmust” működtetünk, például elfojthatjuk a haragunkat, ami ha sikerül, nem okoz gondot. Az elhárító mechanizmusokat más néven védekező mechanizmusoknak is nevezzük, hiszen védenek a túlterhelő érzések tudatba kerülésétől.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 3. számában olvasható