Bár a legelső kérdés mindig az, hogy „miért, mi volt az ok?”, nem lehet egyetlen okról, sőt, okokról sem beszélni. Az öngyilkossági kísérlet és a befejezett – tehát halállal végződő – öngyilkosság több rizikófaktor komplex egymásra hatásának eredménye. Ilyen tényezők a pszichiátriai betegségek – különös tekintettel a hangulatzavarokra –, a reménytelenség érzése, az egyedül élés és az alacsony szocio-ökonómiai státusz. Ezek közül egy vagy több tartósan vagy átmenetileg sok embernél fennállhat élete során, de legtöbbjük szerencsére sosem kísérli meg, és még kevesebbnek sikerül. Vagyis, a mentális zavarok ugyan az öngyilkos viselkedés rizikófaktorai, előrejelző erejük mégis kicsi, és nem adnak egyértelmű választ arra, hogy valaki miért próbálja megölni magát.

Az öngyilkos viselkedés (suicide behaviour)

Összefoglalóan így nevezzük a szándékos önsértést, az öngyilkossági gondolatokat, az öngyilkossági kísérletet és az öngyilkosságot.  Utóbbi azt jelenti, hogy valaki az élet kioltására alkalmas eszközt és módszert választva vet véget az életének, elutasítja az életmentő beavatkozásokat, illetve úgy cselekszik, hogy ilyen segítség minél kisebb valószínűséggel érkezzen. Az úgynevezett racionális öngyilkosság – amikor egy mentálisan egészséges személy racionális döntése az öngyilkosság – ritka kivétel, ha egyáltalán létezik ilyen.

Számok és tények

* Magyarországon 2015-ben a KSH adatai szerint 1870 befejezett öngyilkosság történt. Ez a szám az 1980-as évek közepén volt a legmagasabb, több mint duplája a mainak.

* 2000 és 2013 között 34 százalékkal csökkent az öngyilkosságot elkövetők aránya.

* Becslések alapján minden öngyilkosságra kb. 20 öngyilkossági kísérlet jut.

* Három és félszer annyi férfi vetett véget önkezével életének, mint nő, ugyanakkor a kísérletet elkövetők között több a nő.

* A statisztikákból tudjuk, hogy az idősek (75 év felettiek) és a 45-55 év közötti férfiak a legveszélyeztetettebbek.

Magunk ellen forduló indulat

Az öngyilkossági krízis állapotát egy olyan intenzív érzés kíséri, amit Konrad Michel és Anja Gysin-Maillart svájci kutatók lelki fájdalomnak neveznek. A fájdalomnak ez a formája rosszabb lehet bármilyen fizikai fájdalomnál is. Ilyen akut állapot akkor alakulhat ki, amikor azt éljük meg, hogy valami alapjaiban fenyegeti „én”-ünket: például egy szeretett személy vagy egy fontos életcél elvesztése, kudarcélmény, csalódás. Ilyenkor minden bizonytalanná, reménytelenné válik, és úgy érezhetjük, az idő megáll, semmi sem változhat többé.

Az öngyilkossági veszély akkor fokozódik, amikor a negatív események hatására elkezdjük saját magunkat hibáztatni, elutasítani, gyűlölni. A kiúttalanság és reménytelenség érzésével párosuló intenzív düh és harag aztán magunk ellen fordulhat. Bekapcsol egy riasztó, átbillen egy kapcsoló, és az ezt követő negatív érzelmeket már nehéz kontrollálni. Ezért is van az, hogy az öngyilkossági kísérleten átesettek utólag gyakran arról számolnak be, hogy tettük idejében önkívületi állapotban cselekedtek, nem voltak önmaguk és eltávolodtak fizikai testüktől. Valamiféle elidegenedett, automata üzemmódban léteztek azokban az órákban, percekben.

Ezt az állapotot önmagunk – Heinz Kohut pszichoanalitikus fogalmával a szelf – érzékelésének radikális megváltozása jellemzi. A beszámolók szerint a korábban elviselhetetlennek érződött lelki fájdalom is megszűnik az öngyilkossági kísérlet körüli rövid időben. Ebben az állapotban gyakorlatilag lehetetlenné válik a racionális cselekvés, tervezés és gondolkodás. Ezt az eltávolodott, elidegenedett lelkiállapotot nevezzük disszociációnak.

Az érzelmi és a racionális agy

Az agykutatások legújabb eredményei segítenek jobban megérteni, mi is történik az agyban az öngyilkossági krízis állapotában. Normális, különösebb stressztől mentes helyzetekben viselkedésünket két agyterület harmonikus együttműködése határozza meg. Az egyik, a racionális rész a homloklebenyben helyezkedik el és központi irányító rendszernek is nevezik. A másik, az érzelmekért felelős rész az agynak egy ősibb, agykéreg alatti, ún. limbikus rendszerében található. Az 1990-es évek óta Joseph LeDoux kutatásai nyomán erről az agyterületről is egyre többet tudunk. Ez a régió – és különösen az itt lévő amygdala – felelős a veszélyhelyzetek felismeréséért és a gyors viselkedéses reakciók elindításáért.

Egy testi épséget fenyegető helyzet akut stresszreakciót válthat ki, amely adrenalin felszabadulásával jár, és ilyenkor beindul az ismert „üss-vagy-fuss” („fight or flight”) reakció. A megnövekedett adrenalin- és kortizolszint jelentősen csökkenti, vagy akár blokkolja is a homloklebeny-kéreg – tehát a gondolkodásért, tervezésért, problémamegoldásért felelős agyi terület – működését. Mára több kutatási adat is igazolja, hogy a súlyos öngyilkossági kísérleten átesett és major depresszióban szenvedőknél ezen agyi terület működése csökkent.

Az önsértő viselkedés emléke

Az öngyilkossági kísérlet élménye – annak minden környezeti, viselkedéses, érzelmi és gondolati kapcsolatával – „bevésődik” az agyba. Egy ilyen, vagy ehhez hasonló traumatikus helyzethez kapcsolódó negatív gondolatok (pl. „minden mindegy, senki sem tud rajtam segíteni, nem szeret senki”), érzelmek (szégyen, düh stb.) és viselkedéses reakciók (pl. maga az öngyilkossági kísérlet vagy éppen az, hogy nem kérek segítséget) mintegy konzerválódnak, egy csomagban raktározódnak el az agyban, amit öngyilkos működésmódnak is nevezhetünk. Ez aztán később, hasonló helyzetekben képes újra működésbe lépni– a maga összes negatív gondolatával, érzésével és viselkedéses válaszával. Ahogy az idegtudományok képviselői mondják: „amik együtt vésődnek be, azok együtt aktiválódnak”.

Lelki fájdalom átélésekor az öngyilkosság egy könnyen aktiválódó viselkedési módként áll rendelkezésre. Ezért van az, hogy a befejezett (azaz halállal végződő) öngyilkosság legfőbb rizikótényezője a korábbi öngyilkossági kísérlet. Ez a rögzült működésmód pedig sajnos hosszú éveken át megmaradhat, és adott helyzetben aktiválódhat. Éppen ezért kulcsfontosságú az, hogy az öngyilkossági kísérleten átesettek – a jövőbeni krízishelyzetek hatékonyabb kezelése érdekében – minél előbb szakszerű ellátásban részesüljenek, amelynek keretében új megküzdési stratégiák kidolgozásához kapnak segítséget.

Az öngyilkosság fő rizikótényezője: a depresszió

Az öngyilkosságot illetően sosem beszélhetünk egyetlen kiváltó okról. Számos lelki, testi, szociális és kulturális tényező befolyásolja, de még bizonyos időjárási változók is. A rizikótényezők bejósló erejük alapján rangsorolhatók.

A kezeletlen major depresszió az egyik legfontosabb rizikótényező. Egyes becslések szerint az öngyilkosságot elkövetők 75 százaléka ebben szenvedett.

A depresszív hangulatzavarra jellemző, hogy az egyén reményvesztett, gyakran szégyelli és hibáztatja is magát azért, amiért ilyen lelkiállapotban van, és hogy ezen nem képes önerejéből változtatni. Az elhatalmasodó reménytelenségérzés miatt ezek az emberek nehezen kérnek segítséget. Gyakori öngyilkossági gondolataikról pedig sokszor egyáltalán nem mernek beszélni még barátaiknak, családtagjaiknak sem.

Gyakori tévhit, hogy a depresszió, mint betegség pusztán akaraterővel legyőzhető. Ez amúgy sajnos a mentális zavarokat globálisan érintő előítélet része. Kinek jutna eszébe egy vakbélgyulladásban szenvedő betegnek azt mondani, hogy „nézd, igazából csak össze kéne szedned magad”?

Ez a depressziót érintő vélekedés azért téves, mert súlyos hangulati zavarban a normál agyi funkciók megváltoznak: az agykéreg azon részének aktivitása csökken, amely a problémamegoldásért, tervezésért felelős. Ilyen állapotokban önmagunk észlelése, az én-érzés is torzul, és eluralkodnak a saját magunkkal, a világgal és a jövőnkkel kapcsolatos negatív gondolatok. Mindez pedig elvezethet addig, hogy egy ponton az öngyilkosság tűnhet az egyetlen kiútnak.

A depresszió mint betegség kialakulásának lelki hátterében gyakran áll valamilyen gyermekkori traumatikus élmény, például elhanyagolás vagy fizikai bántalmazás, családon belüli erőszak, érzelmi mellőzés. Ezek a traumák már az átélésük idején is lelki fájdalomhoz kapcsolódnak, és ez az élmény maradandó emléknyomot hagy az agy limbikus rendszerében. Ezek az élmények aztán később, felnőttkorban jelentősen csökkenthetik a stresszválaszok feletti kontroll készségét, főként olyan helyzetekben, amikor a személy érzelmileg fenyegetve érzi magát.

Egy 2014-es összefoglaló tanulmány szerint az öngyilkosság pszichológiai folyamatát tizenegy jelentősebb elmélet próbálta leírni az 1950-es évek óta. Többségük a hátterében álló egyéni tényezőket és kognitív struktúrát írja le, de nem ad választ arra, hogy ezek az egyéni – intrapszichés – tényezők milyen kapcsolatban vannak egymással, illetve hogyan hat rájuk a társas, interperszonális környezet?

Thomas Joiner amerikai öngyilkosság-kutató (szuicidológus) 2005-ös elmélete az öngyilkos viselkedést társas viszonylatban próbálja értelmezni. Az elméletnek két alappillére van: egyik a valahova, valakihez tartozás érzése, illetve ennek az érzésnek a hiánya, a másik pedig a félelem átélésének tanult képtelensége.

Joiner elgondolása szerint, ha krónikusan nem elégül ki a valahova tartozás alapvető szükséglete – vagyis a személy úgy éli meg, hogy terhére van másoknak, elszigetelődött –, akkor felerősödhetnek az öngyilkossági gondolatok, fantáziák. Pontosabban a valahova tartozás érzésének hiánya, illetve az érzése, hogy ő mások számára terhet jelent, valamint a helyzet változásának reménytelensége együtt eredményezik az öngyilkossági vágy megjelenését. Ez azonban Joiner szerint önmagában nem vezet öngyilkossághoz, de ha ehhez a fizikai fájdalom átélésének tanult képtelensége is társul, akkor jelentősen megnő az öngyilkosság rizikója.

Mi a teendő öngyilkossági krízis esetén?

Személyiségünk, múltbéli tapasztalataink és aktuális mentális állapotunk is befolyásolja azt, hogy hogyan kezeljük az érzelmileg túlfűtött kríziseket. Vannak, akik extrém stresszhelyzetekben azt élik meg, hogy a dolgok sosem fognak változni, s az átélt lelki fájdalom mindent elural. Mások inkább bíznak abban, hogy az elviselhetetlen érzelmek vagy zavaró gondolatok nem tartanak örökké. A krízishelyzetek kezelésében azonban a legtöbb ember számára kulcsfontosságú, hogy tudjon segítséget kérni egy olyan személytől, akiben megbízik, akivel meg tudja osztani érzelmeit, gondolatait. Ha valakinek már volt öngyilkossági kísérlete, akkor lényeges, hogy megtanulja felismerni magán az újabb öngyilkossági krízis jeleit, és segítséget kérjen. Az ő esetükben sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a negatív érzelmek és az önmaguk felé irányuló indulat átveszik az irányítást, és bekapcsol a korábban említett öngyilkos működésmód. Szakember segítségével ki lehet dolgozni egy olyan biztonsági stratégiát, melynek része a veszélyeztető jelek felismerése, de része a tervezés, illetve a felkészülés egy esetleges újabb krízisállapotra.

Az öngyilkossági kísérleten átesett páciensekkel való terápiás munka során ezért célszerű személyre szabott listát összeállítani, amely a következőket tartalmazza: tevékenységek, amelyek segítenek a feszültség kezelésében, a beszűkült állapot oldásában; olyan személyek nevét és elérhetőségét, akiket krízis esetén fel lehet hívni; lelki elsősegély telefonszámait, illetve olyan szakember elérhetőségét, aki megfelelő szakmai tudással és tapasztalattal rendelkezik egy akut krízisállapot kezelésében.

TÉNYEK AZ ÖNGYILKOSSÁGRÓL

* Magyarországon évente kb. 25-30 ezer öngyilkossági kísérlet történik. Ám 90 százalékuk később sohasem fogja megismételni kísérletét.

* Tíz emberből, akik öngyilkosságot követtek el, nyolc beszélt a szándékáról.

Téves az a hiedelem, hogy „aki beszél róla, az úgysem fogja megtenni”. A tapasztalat ezzel szemben az, hogy a legtöbben konkrétan megfogalmazzák halálvágyukat, öngyilkossági gondolataikat, így kommunikálva tehetetlenség-érzésüket, s ezzel egyben segítséget is kérnek.

* Az öngyilkosságban elhunytak 50-57 százaléka élete utolsó hónapjaiban felkeres valamilyen egészségügyi ellátót (háziorvost, pszichiátriai gondozót, stb.).

Sokan testi betegségükön, panaszaikon keresztül jelzik azt, hogy lelki krízisben vannak.

* Tavasszal és kora nyáron gyakoribb az öngyilkosság.

A józan észnek látszólag ellentmondó, de a világon mindenhol – még a mediterrán országokban is – igazolt adat, hogy a kezdődő jó idő megnöveli az öngyilkossági hajlandóságot.

* Az öngyilkosok kb. kétharmada az első kísérletébe hal bele.

Ez az adat a megelőzés, a kezeletlen depresszió korai felismerésének roppant fontosságát támasztja alá, amiben a mentálhigiénés szakembereknek, a háziorvosoknak ugyanúgy kulcsfontosságú szerepe van, mint a kisebb formális és informális közösségeknek.