orunk egyik legnagyobb mesemondóját, mesementőjét rendhagyó módon most nem a könyveiről, módszeréről vagy képzéseiről kérdeztük, hanem az utazásairól. Hiszen Boldizsár Ildikó világjáró is – van-e, aki meglepődik ezen? –, égig érő hegyek, arany paloták, végtelen tengerek keresztezik útját.

A mesék fordítottak az utazás felé, vagy az utazások a mesék felé?

Én a mesék miatt kezdtem el utazni, pontosabban a mesék változtatták meg az utazásról alkotott véleményemet és az úthoz való hozzáállásomat. Számomra mindig örömforrás volt az úton levés, de a mesék megtanítottak „másképp” úton lenni, „másképp” látni, „másképp” érzékelni, „másképp” jelen lenni. Ez a „másképp” tulajdonképpen azt jelenti, hogy elkezdtem sokkal tudatosabban – méghozzá az adott térség szóbeli hagyományain keresztül – kapcsolódni mindahhoz, amit az utazásaim során találok: emberekhez, hegyekhez, folyókhoz, ízekhez, épületekhez, tárgyakhoz. Mindenkinek és mindennek van egy története, és engem ezek a történetek kezdtek el érdekelni. Némely történetet már az útnak indulás előtt megismerek egy nép mesekincséből, más történetekre meg útközben bukkanok.

A mesék, népmesék hősei rendre útnak indulnak. A legtöbbször szerencsét próbálni. Utaztál-e életed során hasonló indíttatásból?

Épp a legutóbbi utazásom volt ilyen: Kanadába tényleg szerencsét próbálni indultam április elején. Kaptam egy meghívást, de nem nagyon hittem abban, hogy az „Óperenciás-tengeren túl” bárkit is érdekelhet a személyem vagy mindaz, amit létrehoztam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem utasíthatom el ezt a meghívást, szerencsét kell próbálnom. Most tényleg a mesékből merítettem bátorságot ahhoz, hogy végül elinduljak. És aztán végül mesésen is alakult minden.

Milyen párhuzamokat és különbségeket látsz a jelenkori és a mesebeli vándorok között? Hasonló okokból indulunk útnak, mint a mesék szereplői?

A mesék hősei leggyakrabban azért indulnak útnak, mert meg akarnak oldani valamit, amit azon a helyen, ahol élnek, képtelenek elrendezni. De elindulhatnak hirtelen felindulásból, elkeseredésből, félreértésből, kíváncsiságból, kalandvágyból is. Aztán olyan is van, hogy egyáltalán nem akarnak elindulni, de a szülők kiteszik a szűrüket: elküldik vagy elüldözik őket otthonról. Arra is van példa, hogy a véletlen vagy valami szerencsétlenség emeli ki őket addigi helyzetükből, esetleg segélykérés érkezik hozzájuk. De akár saját elhatározásból, akár kényszerűségből teszi meg valaki az első lépéseket, annak egyetlen oka van: boldogan szeretne élni. Szerintem ez manapság sincs másképp...

Miért fontos elindulni, és mi történhet, ha elhagyjuk a megszokott közegünket?

Szerintem nem fontos mindenkinek elindulni. Évszázadokon keresztül az emberek el sem mozdultak arról a helyről, ahol megszületettek, és manapság is sok embernek az a boldogság, ha ott maradhat, ahol van. Az elindulásra, útnak indulásra akkor van szükség, ha egyrészt valamilyen hiányérzet miatt változtatni akarunk az életünkön, vagy – éppúgy, mint a mesék hősei – nem találunk megoldásokat a problémáinkra azon a helyen, ahol élünk. A meseterápiában azonban van egy csodálatos lehetőség: útnak lehet indulni belül is, sőt belső utazás nélkül nincs is fejlődés. A mesék egyszerre kínálnak külső és belső térképeket a megteendő útjainkhoz.

Gyógyíthat-e egy utazás önmagában, elvezethet-e új felismerésekhez, nagy változásokhoz?

Minden utazás elvesz belőlünk vagy hozzánk tesz valamit. Én azt tapasztaltam meg az útjaim során, hogy mindkettő lehet gyógyító. Például egy csomó aggodalomról, előfeltevésről, nyugtalanító érzésről kiderülhet, hogy teljesen fölöslegesen szívják el az életerőnket, és igazából nem is tartoznak hozzánk, csak megszokásból ragaszkodunk hozzájuk. Én sok ilyesmitől szabadultam meg az utazásokon. Tulajdonképpen ezzel a „megszabadulással” helyet csináltam egy csomó jó dolognak. Megtisztítottam az utat az előtt, hogy sokkal pontosabban érzékeljem a világot magam körül, tudjak érzékenyen kapcsolódni emberekhez, körülményekhez. Rengeteget tanultam minden egyes úton, és ezek a tudások később a mindennapjaim részévé váltak.

Melyek a legkedvesebb helyeid a világban, illetve a mesék világában, és miért?

Erre éppúgy nem tudok válaszolni, mint arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc mesém. Bárhol jártam, mindegyik hely kedves lett nekem valamiért, az egyiket ezért tudnám „legkedvesebbnek” nevezni, a másikat pedig egy más ok miatt. Például Új-Zélandon a természet megannyi szépsége kápráztatott el, a szigeteken – élükön egy indonéz lakatlan szigettel – a természet érintetlenségéből fakadó erő. A Selyemút országaiban az emberek kedvessége, mesélőkedve fogott meg, Iránban az emberi jóság, Marokkóban az Ezeregyéjszaka világának hangulata, a Kaukázusban a hegyi emberek keménysége mögötti lágyság, Isztambulban a nők rejtett tudása… Szóval mindenhol találtam valami rendkívülit, amivel gazdagabb lettem.

A mesék világában azokat a helyeket szeretem, ahol a hőssel megtörténik a transzformáció, az átalakulás. Ez minden mesehősnél más és más helyszín, és én is az aktuális élethelyzetem szerint választok közülük. Volt, amikor egy megközelíthetetlen torony volt a kedvenc mesei helyszínem, mert erre volt szükségem a gyógyuláshoz. Máskor egy világvégi vagy egy erdei házikó.

Mostanában a Hét Szépség Tava a legkedvesebb helyem a mesékben, ahol – mondja a mese – minden hajnalban meg kell fürdőzni, hogy kifényesedjen mindaz a tudás és szépség, amit az ember sok évtized alatt magába gyűjtött.

Fontos szerepet töltenek be a népek történeteiben azok a segítők, akikkel útjaik során találkoznak a mesehősök. Van olyan meghatározó „utazós találkozásod”, amit szívesen megosztanál a Mindennapi Pszichológia olvasóival?

Első útjaim egyikén, Marokkóban, Fez városában találkoztam egy rendkívüli mélységű emberrel, aki megtestesítette számomra a mesebeli „bölcs ember” archetípusát, pedig nem volt öreg, sőt, nagyon is fiatal volt, de műveltsége, intelligenciája, az egyetemes szellemi hagyományokkal való mély kapcsolata lenyűgözött. Sokat beszélgettem vele, és sokat tanultam tőle türelemről, tiszteletről, az élet értelméről, az igazság utáni szomjúságról és a szomj oltásáról. Minden szava beleégett a szívembe és a tudatomba.

Van olyan utazó, vándorló mesehősöd, aki igazán kedves a szívednek?

Egy azeri mese hőse, Bahtijár a kedvenc vándorló mesehősöm, aki azért indul útnak, hogy megtalálja azt az álmot, amit egy öreg apókától vett meg egy egész juhnyájért cserébe… Sok-sok megpróbáltatás után találja meg ezt az álmot, amiről kiderül, hogy nem valami világrengető dolog, és tulajdonképpen majdnem végig ott is volt mellette...

Jelenleg melyik mese foglalkoztat leginkább?

A napokban találkoztam egy gyönyörű afrikai mesével, a Szélről és a Szél gyermekeiről szól… Lenyűgözött. Nem tudok szabadulni tőle. De azt, hogy miért nem, még magam sem tudom. Ez mindig hosszú időt vesz igénybe, mire saját magamat is össze tudom kötni a mese rejtett üzeneteivel. A klienseknél ez könnyebben megy…

Szakmai utadnak mi a következő állomása?

Nemrég hoztam létre a Nemzetközi Meseiskolámat, sorra érkeznek a külföldi megkeresések, sokan érdeklődnek a metamorphoses-meseterápia iránt. Törökországban most indul a negyedik évfolyam, a velük való munka sok új elemmel gazdagította a tudásomat. Most már nem egyedül, hanem egy csodálatos szakmai csapattal dolgozom együtt, a volt tanítványaimból összeállt egy remek oktatói gárda. Ennek a közös munkának a kimunkálása a legfontosabb feladatunk most.

Hová utazol legközelebb, és milyen célból?

A májust Portugáliában töltöm, egy halászfaluban az óceán partján. És ezt most csak úgy, magamért…

Ez az interjú a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/2 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!