Első könyvével és az ahhoz kapcsolódó számtalan cikkel és podcasttal a parentifikáció fogalma valósággal berobbant a köztudatba. Új könyve az infantilizációt járja körül, amelyről egy beszélgetés során említi, hogy a parentifikációhoz hasonlóan csekély a szakirodalma. Mit jelent pontosan az infantilizáció?

Hadd kezdjem egy számomra fontos és személyes megjegyzéssel: nem szeretem, és nehezen is ejtem ki az infantilizáció szót. Ha erről a témáról beszélek, mindig szeretem hozzátenni, hogy ez a visszatartó nevelés szinonimája. A visszatartó nevelés, azaz az infantilizáció pedig az, amikor a szülő nem követi le a gyermek érzelmi érését, és akár felnőttkorában is gyermekként viszonyul hozzá.

Van olyan jellemző életkor, amikor a gyermek növekedésének lekövetésében lemarad a szülő, illetve vannak-e ennek nyilvánvaló megjelenései?

Hogy ez mikor történik meg, az nagyon változatos, ez az anya érettségén vagy éretlenségén múlik. Nagyon gyakori jelenség egyébként, hogy még az anya sem vált le az ő anyjától, ezért ezt a kötődési mintát örökíti tovább.

Az éretlen anyák bűntudatkeltéssel érik el azt, hogy a gyermekük ne váljon le. Jellemzőek az olyan típusú „ártalmatlan” mondatok, hogy „megteszed nekem, ha szeretsz”. Ezek persze az életkortól függően nagyon változatosak lehetnek: „adsz egy puszit, ha szeretsz”, vagy „megeszed a főzeléket, ha szeretsz”, vagy a gyermek idősebb korában: „ha szeretsz, elviszed, amit csomagoltam neked”. A szavakon túl az egész kapcsolatot áthatja a bűntudat keltését sugárzó energia, amely azt közvetíti a gyermek felé, hogy semmiképpen ne távolodjon el, legyenek fizikailag közel egymáshoz az anyával, olvadjanak össze, mert akkor nem kell átélnie a mardosó bűntudatot. Az említett mondatok – amelyek persze a végtelenségig variálhatóak – és az egész kapcsolatra egyfajta malterként vagy ragasztóként ránehezedő súlyos és nehéz levegő nem engedi a gyermeket leválni.

A parentifikáció mindkét szülőre visszavezethető, az infantilizáció esetén mintha a felelősség inkább az anyát terhelné. Ki lehet ezt így jelenteni, és ha igen, miért van ez így?

A parentifikáció hátterében a család, mint rendszer nem megfelelő működése áll, ezt a család termeli ki. A családot úgy képzeljük el, mint egy céget, amelyet ketten vezetnek. Ha az egyikük kiesik – betegség, alkoholizmus vagy éretlenség, érzelmi alkalmatlanság miatt –, akkor a gyermekre hárul az a teher, amit a szülők dolga lenne megoldani. Ilyenkor a gyermek a rendszerben támadt tölti be. Az infantilizáció hátterében az anya éretlensége áll: itt nem a rendszerben keletkező űrt kell betölteni, az űr itt az anya éretlenségéből adódik, az ő gyermeki szükségleteit kell kielégíteni.

És hogy miért van ez így? Kötődni az anyától tanulunk meg az első egy-két évben, az apa később, a gyermek 2-3 éves kora környékén kap nagyobb szerepet. Éppen ezért ritka, hogy az infantilizáció hátterében az apa áll – ez akkor fordulhat elő, ha ő neveli a gyermeket.

Lehet-e valaki egyszerre parentifikált és infantilizált?

Igen, létezik ilyen. Ezekben az esetekben olyan szerep hárul a gyermekre, amely gyakorlati kérdésekben erőssé, remek problémamegoldóvá teszi, míg az érzelmi ügyekben, érzelmi síkon gyermeki szinten marad. Összefoglalva ezek a helyzetek az alábbi nagyon egyszerű mondattal írhatók le: „Oldd meg a problémát, de maradj velem!”

Az ön tapasztalata szerint inkább a férfiakat vagy a nőket érinti az infantilizáció?

Vegyes a kép, nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az infantilizáció inkább férfiakat vagy nőket érint. Férfiaknál gyakori a mamahotel, míg nőknél tipikus jelenség, hogy a párválasztás után az anyuka megpróbál mindenben segíteni: ez a felnőtt lányáról leveszi a felelősséget, és egyben az anya számára egyfajta kontroll lehetőségét is biztosítja. Említettem már, hogy gyakran az anya is infantilizált, és még ő sem vált le a saját anyjáról: sokszor az infantilizált anya a saját szorongását oldja a gyermeke közelségével. Ezeket a családokat áthatja a konstans félelem és szorongás – egy hosszabb repülőútban biztosan, de akár egy rövidebb autós utazásban is a katasztrófa lehetőségét látják. Erre rímel az a gyakori jelenség, hogy a megérkezéskor a gyermeknek be kell jelentkeznie a családi chatbe, hogy anya megnyugodjon, de extrém esetekben elvárás az ébredéstől az ágyba vonulásig naponta többszöri tudósítás, a család tájékoztatása.

Hány éves volt a legfiatalabb és a legidősebb infantilizált kliense?

A legidősebb páciensem 55-60 éves volt, míg a legfiatalabb a 20-as éveinek az elején járt: ő egyébként azért fordult hozzám, mert nem bírta a vizsgahelyzetekből adódó stresszt. Az infantilizáltak nehezen mennek el terápiába, mert érzelmileg nehéz szembesülniük a problémákkal. Ez leginkább akkor történik meg, amikor a társ és a gyermek utáni vágy nagyon erősen kopogtat, és nem érkezik meg a vágyott kapcsolat vagy a gyermek, vagy amikor a sokadik párkapcsolat is kudarccal végződik. A párkapcsolatban élők pedig akkor fordulnak szakemberhez, amikor a kapcsolat nem tud fejlődni, hiszen az anyával való túl szoros kapcsolat gátolja őket ebben.

Lehet-e értelme szülő-gyerek közös terápiának?

Igen, ez a családterápia része: a közös munka során meg tudjuk érteni a feszültségek forrását, ki lehet jelölni a határokat – ezáltal a szülő is megtanul alkalmazkodni, a gyermek pedig le tud válni.

Mik az infantilizáltakra jellemző tulajdonságok?

Induljunk kintről befelé: sokszor nagyon derűsek, egyfajta gyermeki ártatlanság látszik rajtuk. Jellemző rájuk továbbá, hogy nagyon kommunikatívak – ez olykor felszínes beszélgetést jelent sok töltelékszóval, szemben a parentifikáltak lényegre törő, strukturált mondanivalójával. Nem véletlen a párkapcsolatokban egy parentifikált és egy infantilizált találkozása, hiszen a parentifikált egy örökös megmentő; a benntartott, infantilizált társ pedig örömmel veszi, ha megmentik őt. Bizonyos szempontból a második könyvet is ez inspirálta: úgy érzem, hogy a két könyv egységet alkot.

Ha már a két könyv egységét említi: az első könyv esetén megfeszített munkáról és flow-élményről mesélt. Vélhetően a naptára hónapokkal előre megtelik terápiás időpontokkal, a közösségi médiában folyamatosan aktív. Milyen élmény volt a mostani könyv alkotói folyamata?

Nagyon más volt a két alkotói folyamat. Az első könyvemet lényegében egyhuzamban és flow-élményben írtam, a második könyv alapélménye a határtalanság volt: rengeteget írtam, és nagyon sokszor visszatértem a kézirathoz. Különbséget jelent továbbá, hogy a parentifikációban magam is érintve vagyok, így sok személyes élmény jelenik meg az első kötetben, míg a másodikban leginkább példaként a három lányomhoz fűződő kapcsolatomról írtam: büszke vagyok rájuk és a velük kialakított egészséges kapcsolódásokra.

Három lánya van, és két könyve. Mikorra várhatjuk a harmadik kötetet, és miről fog szólni?

Sok tervünk van a kiadóval, és könnyen elképzelhető, hogy könyv tekintetében nem állok meg háromnál… Az elképzelésekről egyelőre nem igazán szeretnék beszélni, de annyit azért elmondhatok, hogy majd egy önéletrajzi kötet is szerepel a tervek között.