Arról pedig már abszolút nincs tudásunk, és nem is szándékozunk az ismereteinket bővíteni, hogy minden negyedik várandósság veszteséggel végződik. A spontán vetélések többnyire a várandósság első 12 hetében fordulnak elő, ritkábban a 12. és a 24. terhességi hét között. A 24. hetet követően már nem vetélésről, hanem halvaszületésről van szó.

Amennyire nehéz téma a gyermek elveszítése várandósság során, annyira számít tabunak a társadalomban. Már a „vetélés” szó is mennyire személytelen. A vágyott gyermek bár fizikailag a várandósság végén születik meg, de érzelmileg már akkor megszületik a szülők szívében, amikor elkezdenek vágyni rá, és eldöntik, hogy most már bármikor érkezhet. A pozitív terhességi teszt után pedig megjelenik a kép a következő hónapokról: mikor milyen vizsgálatra kell menni, melyik kórház mely szakemberéhez forduljanak, hol lesz a gyermek ágya, hogyan meséljék el a családtagoknak, a barátoknak a nagy hírt. Hirtelen megtelik annyi élettel, energiával, vízióval az élettér, amit csak egy kisbaba érkezése tud kiváltani. Nagyon sokféle módon tudnak megküzdeni ezzel a kitörő izgatottsággal a szülők: van, aki teret enged neki, és megéli a várakozás minden örömét első perctől kezdve, és van, aki úgy küzd meg ezzel a mindent elsöprő változással, hogy visszafogja magát. Annyira örül ennek a nagyszerű hírnek, hogy az talán már ijesztő is, és a félelem, hogy ez vajon mennyire biztos, vagy épp mennyire elveszíthető, abba a megküzdésbe visz, hogy nem engedi magát közel ezekhez az érzésekhez. Sőt, sokszor a környezet is erre buzdít: „ne éld még bele magad”. Viszont az a kis élet ott van, kétségtelenül. Bármeddig is van ott, megérdemli, hogy érezze, mennyire fontos ő az anyukájának és az apukájának. És amíg ott van, megérdemel minden szeretetet, örömöt, izgatottságot. 

A várandósság nagyon érzékeny időszak, és különösen fontos az egészségügyi személyzet hozzáállása. Az ultrahangvizsgálatokon a szülők olyan módosult tudatállapotban vannak attól a sok érzéstől, ami kavarog bennük születendő gyermekük kapcsán, hogy minden elhangzott szó az orvostól kiemelt fontosságú, és nem mindegy sem a stílus, sem a megválasztott szavak. 

Különösen nem mindegy, amikor veszteséget közölnek. 

Nincs szívhang, elment a baba. Ezzel együtt pedig az a sok szeretet, ami elkezdett felépülni, nem talál magának helyet, és az a sok terv arról, hogy „hogyan leszünk mi egy család”, hirtelen értelmét veszítette. Olyan sokk ez mind a szülőpárnak, mind pedig a hozzátartozóknak, barátoknak, hogy legtöbbször nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Beindul a különböző megküzdési módok kavalkádja az ismerősök, a rokonok részéről: vannak, akik igyekszenek távolítani az érzéseket, köztük a fájdalmat, ami mindent betölt. Különböző segítőnek szánt, de valójában nagyon fájdalmas gondolatokat mondanak a szülők felé, mint pl. „fejletlen volt”, „nem is volt még igazi baba”, „majd lesz másik”, „milyen jó, hogy az elején kiderült, hiszen beteg lett volna”. Minden ilyen és ehhez hasonló mondat egy-egy késszúrás annak az anyának és apának, akinek a gyermeke éppenhogy megfogant, aki épp elkezdte gyakorolni a szülőszerepet, de már el is vették tőle, sőt, hiteltelenítik őt az anyaságában, az apaságában, az elveszített gyermeket pedig abban, aki volt, és aki lehetett volna. 

Társadalmi szinten amennyire tabunak számít a perinatális veszteség, annyira nehéz az emberek számára az, hogy jól támogassanak valakit, aki épp ezzel küzd meg. Mi is lehet az, ami valódi támogatás a pár számára? Először is elismerni a veszteségüket. Az „így kellett lennie” mondatok helyett elismerni, hogy ez mennyire borzasztó, és mennyire fájdalmas, hogy ez megtörténhetett. Míg „az igazságos világba vetett hitünk” sok esetben segít minket, egy veszteség arra hívja fel a figyelmünket, hogy sajnos a szenvedés az élet része. A jó emberekkel is történnek rossz dolgok, és az élet nem mindig igazságos. A veszteséget átélők érzéseinek a validálása pedig kulcsfontosságú. A hozzátartozók gyakran azt gondolják, hogy különféle tanácsokkal tudják a szerettüket a legjobban átsegíteni ezen a nehéz életszakaszon. Azonban a veszteséget átélőknek nincs szükségük tanácsokra, csak együttérzésre. Legtöbbször elég egy-két mondat is: „Itt vagyunk neked, osztozunk a fájdalmadban, és számíthatsz ránk. Mondd el, hogyan tudunk téged most jól támogatni, mi esik jól most neked tőlünk.” Mivel a veszteség a rokonokat, a barátokat, az ismerősöket is letaglózza, és nem tudják, hogyan kapcsolódjanak a gyermeküket veszített szülőkhöz, ezért sokan választják azt a módot is, hogy teret hagyva eltűnnek, nem keresik a párt egy ideig. Az, hogy ez valójában segítség-e a párnak, mindig a kapcsolat közelsége vagy távolsága határozza meg. Míg egy nem túl közeli kolléga esetében jólesik, hogy most éppen nem kapcsolódunk, egy közeli barát távolsága (abban az esetben, ha épp a közelségére lenne igényünk) még inkább mélyíthet a fájdalmon. 

A szülőpár tagjai között is különböző lehet a megküzdés. Sokszor előfordul, hogy a pár egyik tagja mélyen megéli a veszteség fájdalmát, a pár másik tagja viszont (pláne akkor, ha kora várandósság volt) távolítja magától az érzéseket és magát az elveszített babát is. Így az, aki mélyen megéli a fájdalmat, egyedül érezheti magát a gyászában. Ezért különösen fontos ebben az esetben is az, hogy egyeztessék egymás között az igényeiket, és hogy legyen körülöttük olyan támogató szociális háló, akik megtartják őket külön-külön is. 

Hazatérni azzal a hírrel, hogy nincs már ott az a kis lélek, akit annyira vártunk, borzasztóan nehéz. A lakás, ami képzeletben vagy már fizikailag is újra lett rendezve, a helyiség, ahol kiderült a pozitív terhességi teszt, hirtelen rideggé válik. A sok terv, képzelet arról, hogy milyen lesz az új kis jövevénnyel, szertefoszlik, és megjelenik az üresség, a magány érzése. Sokaknál ilyenkor várakozni kell a spontán vetélésre, az egészségügyi küretre vagy pedig a szülés időpontjára. Újabb dátumok, amelyek a jövőben meghatározóak lesznek, és egészen biztosan eszébe fog jutni a párnak az évfordulókon, hogy mi történt azon a napon korábban. A várakozás arra, hogy mindez megtörténjen, félelmetes, idegőrlő. Nemcsak érzelmileg, de fizikailag is felemésztő a valóság. Ha a várandósság későbbi szakaszában ment el a baba, akkor a világra hozása a következő olyan lépcsőfok, amely érzelmileg teljesen megrengeti a párt. Ebben a felfoghatatlan helyzetben pedig minden támogatásra, gondoskodásra szükségük van nemcsak a hozzátartozóktól, hanem az egészségügyi személyzettől is. Az, ami az orvosoknak, nővéreknek átlagos hétköznap, a párnak olyan életre szóló élmény, amely alapjaiban meghatározza a képüket a gyermekvállalásról, a testükről, a biztonságról, az életről és a halálról. A búcsú lehetősége a gyermektől pedig rendkívül fontos. Abban az esetben, amikor az édesanya az elhunyt gyermekét készül világra hozni, fontos a szülőknek átgondolni, hogy mi az igényük a búcsút illetően, és ezt jelezni az intézmény felé. A búcsú viszont nem kell, hogy véget érjen a kórházi szobában. A gyermek elvesztése olyan tragédia, amelynek feldolgozásához érdemes igénybe venni szakember segítségét, aki támogatni tudja az elköszönés folyamatát, ugyanis az elköszönésnek megannyi módja van. Levél írása az elveszített gyermeknek, elköszönés tőle imaginációban vagy más művészeti eszközzel – néhány példa a sok közül. 

A perinatális veszteség kapcsán a gyászmunka időbelisége sem mindig érthető a környezet számára. Hiszen amikor elveszítünk valakit, ismertük őt, találkoztunk vele, egy várandósság során elvesztett gyermeket viszont csak elképzelni tudott a környezet. A gyermek pedig a szülők élettörténetének részévé vált, a szívükben hordozzák őt, emlékeznek rá, és nem olyan fejezet az életükben, amit lezártak, és érzéketlenné válnak rá. 

Fontosak lesznek azok az évfordulók, amikor megfogant a gyermek, az az időszak, ameddig várandós volt az anyuka, és az is, amikor elment a baba, illetve amikor megszületett volna. Az anyák napja pedig különösen terhelt lehet. Ilyenkor nagyon fontos elsősorban az, hogy észrevegyék és validálják, hogy ott van egy anya gyermek nélkül, és támogassák őt ezen a nehéz napon. 

A szülők életében a következő terhesség(ek) valószínűleg már nem lesznek ugyanolyan nyugodt, kiegyensúlyozott indulásúak, mint amilyen egy veszteség előtt lehetett volna. Az édesanya egészséges testébe vetett hite megingott. Amikor nem találnak okot a korábbi veszteség mögött, és csak egyszer fordult elő, hogy megszakadt a kora terhesség, akkor az orvosok általában arra következtetnek, hogy a pár tagjai teljesen egészségesek, és sajnos az élet része, hogy vannak olyan kis életek, akik nem tudnak továbbfejlődni. Ezt az egészséges testbe vetett hitet kiemelten fontos erősíteni a következő terhesség során, hiszen nem az édesanya testének működésével volt a gond. Általánosságban elmondható, hogy a következő várandósság során akkor tudnak jobban megnyugodni a szülők, amikor átlépték azt a terhességi kort, ahol az előző terhességük megszakadt. Teljesen érthető, hogy mindaddig nehéz magukat átadni az örömnek, és küzdenek a félelmeikkel. Ezt fontos látnia és elismernie a hozzátartozóknak is ahhoz, hogy jól tudják támogatni a párt. Ugyanúgy megjelenhetnek nehéz érzések egészséges várandósság során is a kiemelt ünnepekkor, dátumokkor. Például ha karácsonykor várandós az édesanya az egészséges babájával, és egy korábbi karácsonykor is várandós volt az átsuhanó babájával, egészen biztosan tapasztalhat vegyes érzéseket az ünnep kapcsán. Ezért fontos, hogy ne hiteltelenítse a környezet a pár nehéz érzéseit, félelmeit az aktuális várandósságban, mondván, hogy „biztosan minden rendben lesz, ne görcsölj rá”, ugyanis a pár sajnos már megtapasztalta, milyen az, amikor úgy tűnik, minden rendben van, majd a következő pillanatban összeomlik a világuk. Emellett nagyon fontos segíteni őket abban, hogy lássák, ez egy teljesen új várandósság, és az a tény, hogy az előző rosszul ért véget, nem predesztinálja a jelenlegi várandósság jövőjét. 

Az átsuhanó babák sok mindenre tanítanak. Megtanítanak anyaként/apaként szeretni, gondoskodni, aggódni. Megtanítanak arra, hogy az élet sokszor nem igazságos, és legyünk akármennyire is jó emberek, történhetnek velünk rossz dolgok, ez az élet része. De megtanítanak arra is, hogy mennyi erőforrás van bennünk, amiket mindig mozgósíthatunk, amikor kihívó időszak elé állít az élet. Magánrendelésem során pedig azt látom, hogy a perinatális veszteség feldolgozása hozhat poszttraumás növekedést. Azok a szülők, akiknek volt lehetőségük az élményt feldolgozni, arról mesélnek, hogy a történteken keresztül gazdagodtak is, mind saját maguk, mind a környezetük elfogadásában és megértésében sokat fejlődtek.

Bővebben Balázs-Miklovicz Anita pszichológusról a szakmai oldalán lehet tájékozódni:

https://www.mikloviczanita.com...