A hétköznapok kereke pedig csak zakatol, de még sokévnyi együttélés, több évtizednyi házasság után is jócskán akad értetlenség és értetlenkedés. Épp ezért szálazzuk szét a kérdést, hogy ha nem is a legkisebb közös többszörös, de legalább egy közös nevező létrejöjjön valamennyiünk számára.

Hidak egymáshoz

Ha leegyszerűsítjük egy pillanatra az egymáshoz való kapcsolódás lehetőségét, akkor három hidat képzelhetünk magunk elé: egy kommunikációs, egy kognitív (logikai, értelmi) és egy affektív (érzelmi) hidat. Ha értjük egymást, ha megvan a közös nevező, akkor mindhárom híd létezik, és járhatónak bizonyul a felek között, de bármelyik hídon is keletkezik akadály, egyre több és több problémában lesz része a kapcsolatnak.Már az is nagyon egyénfüggő, hogy ki melyik hidat preferálja. Egy tipikus férfiválasztás a racionalitás, a logika, tehát a kognitív híd diadalát keresi, ezzel szemben egy klasszikus női választás az érzelmi hidak meglétét kutatja és részesíti általában előnyben. Amikor például az apa hazaér a kisgyermekével otthon lévő anyához, aki a nulladik percben azonnal egy téridőbe sűríti az elmúlt fél nap problémáinak nehézségeit, akkor azt nem azért teszi, hogy a férfi megoldja, hanem hogy érzelmileg osztozhasson a terhek cipelésében, hogy érezze, a párja megérti, elfogadja, támogatja őt. Ezt férfi olvasóinknak érdemes észben tartaniuk. A nőknek pedig azt, hogy a férfi ilyenkor – lévén munkából tér haza – megoldó üzemmódban van, abból azonban a zsilipelés nem olyan egyszerű, mint a kulcsot elfordítani a bejárati ajtóban. Ezt a gordiuszi csomót csak ennek a két információnak az együttes figyelembevételével, közösen tudják átvágni. Amíg a másiktól várják a helyzet kezelését, csak az ürességbe markolnak, ami aztán játszmákhoz és elmérgesedő párkapcsolathoz vezet.

Felrobbant hidak

Félreértések tárháza, ha azt hisszük, hogy köztünk és a párunk között mindig stabilak ezek a bizonyos hidak; sőt, némi vizsgálódás után egy elsőéves pszichológushallgató is könnyedén kiszúrja: mindez merő önáltatás volt, már régóta más-más hídon közeledünk egymáshoz. Persze roppant nehéz bevallani, ha egy híd az évek alatt megrongálódott, felrobbant, sőt, tragikus esetben az is kiderülhet, hogy valójában soha nem is létezett. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a párunkkal elidőztünk-e bizonyos alapszavak megbeszélésén, közös értelmezésén a kapcsolat kezdete óta. Sokan talán rájönnek, hogy az esetek többségében még magunkkal sem beszéljük át, mit is értünk valójában egy-egy szó tényleges tartalmán.Az értékeket és a közösségi kapcsolódásaink erejét jelölő szavaink fontosságával a legtöbben egyetértünk. Szeretet, hűség, család – látszólag mindenki érti a szavakat, de nem árt tisztázni a jelentésüket a magunk és párunk számára. Ez magától értetődő, mondják ilyenkor a legtöbben, minek erről beszélni! Valóban? Ki mit ért például a szereteten? Most nem elméleti fejtegetésre vagy filozofálásra kell gondolunk. Erich Frommtól sem kell azonnal elolvasnunk A szeretet művészete című klasszikusát. A párkapcsolat alapvető működése szempontjából feltesszük-e a kérdést, hogy egy mezei hétfőn miből és honnan fogjuk tudni, hogy szeretjük egymást? Ez a kulcs. Kiderítjük-e mind a másik, mind a magunk úgynevezett szeretetnyelvét? (Lásd Gary Chapman könyveit.) Ha nem, számos melléfogás és fejfájás vár ránk a következő évtizedekben, ha egyáltalán megmarad a kapcsolat. Vagy ha mondjuk a hűségre gondolunk, hol vannak a határok, hol vannak a stoptáblák együttműködésünk, együttélésünk szempontjából? Mennyire máshogy hatnak ezek a mondatok, például a birtoklási vágy szempontjából: „Szeretlek, leszel a feleségem?” vagy „Szeretlek, az enyém leszel?” És ha a családra gondolunk? Ki mit ért alatta? Amikor az ifjú pár szerelme szárba szökken, és hamarosan megszületik az első gyermekük. Nemcsak az át nem aludt éjszakák rémétől tarthatnak, de attól is, hogy kiderül, teljesen mást értenek igazából a család minőségén. Egyikük úgynevezett makrocsalád-, másikuk mikrocsaládpárti. A makrocsaládnak általában az unokatestvérek, nagyszülők és sok egyéb rokon is a része, a mikrocsaládnak ezzel szemben csak újdonsült hármasuk. Milyen konfliktusokat szül ezek után az is, hogy mikor látogathatja a rokonság az újszülöttet… Ezek a konfliktusok pedig olyanok, mint egy pszicho kísérleti atomrobbantás. Sértődések, feszültség, érzelmi zsarolás és még sok hasonló baj melegágya, miközben mindenki úgy tudta, hogy a család az első.Nem árt tehát, ha tudjuk, milyen könnyű elmenni egymás mellett, és nem meglátni a másik karakterét vagy épp fogalmi készletét. Ne maradjon el a diskurzus, ki mi ért a fenti fogalmak alatt. 

Szempontváltás – egy új híd építése felé

Ha azt érezzük, már megint nem értenek meg (akár racionálisan, akár érzelmileg), merjük feltenni a kérdést: biztos, hogy a megfelelő hídon közeledtünk a másikhoz? A legtöbben ebben egocentrikusan működünk – ami nem egyenlő az egoizmussal –, képtelenek vagyunk nézőpontot váltani, a saját, ismert és bejáratott kommunikációs ösvényeinket használjuk, elvégre így szoktuk, vagy így logikus, netán ehhez kötődünk. Az új hidak kipróbálása mindig veszélyesnek tűnik. Ez a legnehezebb. Amíg az érzéseinket úgy írjuk le a mindennapjaink szintjén, hogy „furcsa”, „különös”, „érdekes”, „ambivalens”, biztosan nem lesz meg a vágyott közös nevező. Ezek ugyanis nem érzést jelölő szavak, hanem maszatoló töltelékszavak csupán.„Hogy vagy, drágám?”„Olyan furin vagyok.”Ilyen életpillanatokban nyugodtan kérdezzünk vissza: az mit jelent? Dédnagymamánk úgy mondta volna, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha akár párunknak, akár nekünk az a bajunk, hogy sokszor szókészletünk sincs az érzéseink leírására, akkor azok elmondása csak egy későbbi lépés, előbb meg kell tudnunk fogalmazni, tisztesen, pontosan. Így tehát újra és újra eljutunk az önreflexió fontosságához. Miért nem értjük egymást? Mert magunkat sem értjük! Miért nem ismerjük a másikat és értetlenkedünk a lépésein? Mert magunkat sem ismerjük igazán! Hogy miképp gondolkodunk, mit szeretnénk a saját életünkben, párkapcsolatunkban megvalósítani, mindenképp tisztázandó feladat.