Ha a gyermek- vagy serdülőkorról hallunk, olvasunk valamit, legtöbben a saját emlékeinket, élményeinket is felidézzük. Eszünkbe jutnak kedves vagy éppen szorongást keltő helyszínek, a minket körülvevő felnőttek jelenléte, sikerélményeink és küzdelmeink. Élénken él bennünk a sok közös történet, amit a barátainkkal, szerelmeinkkel éltünk át, felidézhetőek az örömeink és a csalódásaink, vagyis a világ és benne önmagunk megismerésének kezdeti bizonytalanságai és csodái. 

Köztudott, hogy mindezek különösen fontos, a felnőttéletünket is meghatározó emlékek: míg a gyerekkor az érzelmi stabilitás kialakításának időszaka, a kamaszkor legnagyobb kihívása az önállósodás, önmagunk megismerése és önazonosságunk megalapozása. Van azonban még egy tényező, ami szerepet játszik abban, hogy kiegyensúlyozott felnőttekké váljunk: mindenkiből akkor lesz önazonos és boldog felnőtt, ha a társas közeg, amelyben mozog, elfogadja őt. 

Mit jelent a nemiszerep-diszfória? 

A jelenség megértéséhez tisztáznunk kell néhány más fogalmat is, például a nemi identitás és a nemi szerep fogalmát. A nemi identitás mint fogalom azt határozza meg, hogy valaki milyen neműnek éli meg önmagát, milyen nemmel tud azonosulni. Ennek van biológiai, de pszichés és társadalmi vonatkozása is, az utóbbi kettő a nemi szerep megélésében nyilvánul meg leginkább. A nemi szerep azoknak az attitűdöknek, személyiségvonásoknak és viselkedési mintázatoknak az összessége, amelyeket a társadalmunk normaként, elvárásként közvetít felénk, vagyis amelyek férfiassá vagy nőiessé tesznek minket mások szemében. Mindannyian ismerjük ezeket az elvárásokat: ezek jelennek meg például abban a szemléletben, hogy „a fiúk nem sírnak”, vagy hogy „a rendes kislányok nem beszélnek csúnyán”. 
A gendernonkonform és a transznemű gyerekek és fiatalok átmenetileg vagy tartósan máshogy határozzák meg a nemi identitásukat és nemi szerepüket, mint ahogyan az a biológiai nemüknek, illetve a biológiai nemük alapján a velük kapcsolatos társadalmi szerepelvárásoknak megfeleltethető lenne. A nemiszerep-diszfória kifejezés arra vonatkozik, amikor valaki úgy érzi, hogy sem érzelmileg, sem pedig kognitív szinten nem tud azonosulni a születéskor meghatározott, biológiai nemével és az ahhoz társuló nemiszerep-elvárásokkal, ez pedig kifejezetten distresszt, frusztrációt okoz számára.

Fontos a szülői és közösségi támogatás

Fontos kiemelni, hogy önmagában a transzneműség nem minden esetben jelent frusztrációt az érintettek számára, vagyis nem mindig alakul ki nemiszerep-diszfória. A párkapcsolat, a szülői és közösségi támogatás, a szociális és testi nemváltás lehetősége, az elérhető szakmai segítség és az egészséges személyiség mind-mind védelmi faktorok a kóros stressz csökkentésében. Fontos hangsúlyoznunk azt is, hogy nem önmagában a transzgender állapotot értékeljük pszichés nehézségként vagy pszichiátriai zavarként, hanem azt, amikor valakinek ezzel összefüggésben közvetlenül vagy közvetett módon diszkomfortérzése, pszichés tünetei is kialakulnak, amelyek hátterében elsősorban az önazonosulás, önelfogadás nehézségei, illetve a környezet elutasításától való félelem azonosíthatók. Ez leggyakrabban nemiszerep-diszfória formájában jelenik meg, amely jelenlegi tudásunk szerint a fiatal korosztály 0,5–1,2%-át érinti. Ezek a nehézségek jelentős szenvedést okozhatnak az érintettek számára, ami – főleg a serdülőkor nagyon érzékeny, sérülékeny időszakában, de általában is – fokozott figyelmet igényel a környezet részéről. 

Stigma és tabu

Az elmúlt évtizedekben számos tudományos kutatás irányult arra, hogy feltérképezze, vajon mi okozza, hogy valaki a biológiai nemétől eltérő neműként éli meg magát önazonosnak. A nemiszerep-diszfória kialakulásának hátterében jelenlegi tudásunk alapján elsősorban genetikai és neurobiológiai tényezők valószínűsíthetők, amiket a környezeti hatások valamelyest árnyalhatnak ugyan, de alapvetően nem befolyásolnak. Ha mégis fókuszba helyezzük ezeket, a környezeti tényezők és hatások szerepét tekintve kétféle mechanizmus tűnik erőteljesnek. Az egyik, hogy a téma a korábbi évtizedekhez képest többször jelenik meg a nyomtatott sajtóban, filmekben, az interneten pedig már könnyen elérhetőek különféle segítő anyagok és támogató csoportok is, vagyis az érintett fiatalok könnyebben megélhetik, hogy nincsenek egyedül, hozzáférhetnek a számukra hasznos információkhoz, emiatt pedig kevésbé érzik úgy, hogy stigmatizáló és titkolni való, amit átélnek. Mindez összességében segíti a nemiszerep-diszfória azonosítását, felvállalását és a segítségkérést egyaránt, ez pedig magyarázza a világszerte tapasztalható látszólagos esetszám-emelkedést is. A másik környezeti hatás azonban éppen ennek az ellenkezője: számos társadalomban még mindig tabuként van jelen a nemi identitás variabilitása, így az érintettek többnyire rejtőzködnek, igyekeznek megfelelni a feléjük támasztott nemi szerepelvárásoknak, gyakran még másodlagos pszichés tüneteik jelentkezése esetén sem jutnak el szakemberhez, így elesnek a megfelelő segítségnyújtástól és a jobb életminőség lehetőségétől. A témával kapcsolatos információáramlás, az LMBTQ+ támogató közösségek megjelenése, a támogatás és a szakmai segítségnyújtás nagyobb teret, érzelmi biztonságot nyújt az érintetteknek.

Másik testben élni… 

A mindennapokban nehézséget jelenthet, hogy az érintett gyerekek, fiatalok sok esetben nem tudják vagy nem merik a környezetük felé kommunikálni, hogy nem érzik önazonosnak magukat a biológiai nemükkel, az annak megfelelő identitással. Sőt, nem ritka az sem, hogy eleinte próbálnak a biológiai nemükkel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak megfelelni, vagyis úgynevezett hiperkonformitásra törekednek. Ez megnyilvánulhat például abban is, amikor egy magát fiúnak megélő, de biológiai nemét tekintve lány gyermek tetőtől talpig rózsaszínben jár, mert úgy érzi, többet kell tennie azért, hogy az elvártnak megfelelően azonosuljon a biológiai nemével, ennek reményében pedig túlzásba esik. A hiperkonformitás jelensége érzékelteti, milyen összetett, árnyalt, sok esetben nehezen megragadható folyamatról van szó. Ha egy fiatal tehát arról számol be, hogy nehezen azonosul a saját nemével, nem szabad ezt megkérdőjeleznünk pusztán a megjelenése, viselkedése vagy az érdeklődési köre miatt. Máskor az érintett gyerekek direkt vagy indirekt módon jelzik a környezetük felé, hogy máshogy élik meg a nemüket, ennek megnyilvánulása azonban az adott életkortól függően eltérő lehet. A kisebbekre jellemző, hogy megfogalmazzák: a másik nemhez szeretnének tartozni, tipikusan a másik nem viseletére jellemző ruhákat szeretnének felvenni. Fontos lehet számukra, hogy egy-egy játék során a másik nem szerepébe bújhassanak. Árulkodó az is, ha az érintett kisgyerek az ellenkező nemre típusos játékokat részesíti előnyben, vagy a másik nem tagjaival barátkozik könnyebben és szívesebben, miközben a saját nemét tekintve jellegzetes játékokat, tevékenyégeket kifejezetten elutasítja, és szenved, ha a környezete ilyen elvárásokat fogalmaz meg felé. A serdülők körében szinte kivétel nélkül megjelennek a biológiai nemnek megfelelő test elfogadásának nehézségei. Az érintett fiatalok ilyenkor szeretnének „megszabadulni” a másodlagos nemi jellegektől, esetleg megfogalmazhatják, hogy az ellenkező nem nemi jegyeit hordozó testben éreznék igazán jól magukat. Jellemző emellett többnyire az is, hogy ilyenkor kifejezetten vágynak arra, hogy a szeretteik és a tágabb környezetük is a biológiai nemüktől eltérő (legtöbbször ellentétes) neműként azonosítsa őket, és ennek megfelelően viszonyuljon hozzájuk. Ez gyakran nehézséget, konfliktust okozhat a családban, hiszen a szülők számára is megterhelő lehet érzelmileg, hogy ráhangolódjanak erre az igényre. A családok nagy részében nem a megértés vagy az elfogadás hiánya, hanem éppen az ettől való féltés és aggodalom okoz nehézséget abban, hogy hogyan viszonyuljanak ehhez a helyzethez. Erre irányuló kutatásokból tudjuk, hogy a transznemű személyek mintegy felének valóban nap mint nap meg kell küzdenie azzal, hogy kirekesztettnek érzi magát. Többségük éppen ezért a „coming out”-ot megelőző, akár hosszabb időszakban rejtőzködik, ami ahhoz vezet, hogy elszigetelődnek a környezetüktől, és magányossá válnak.

Miért fontos beszélni róla? 

Ahogyan azt Ian Meyer kisebbségistressz-modellje is bemutatja, a kisebbségeket érintő gyakori és krónikus stresszorok – stigmatizáció, előítéletek, diszkrimináció – fennállása esetén az érintett személyek fokozottan veszélyeztetettek arra, hogy esetükben másodlagos pszichiátriai betegségek alakuljanak ki. Szakirodalmi adatok alapján tudjuk, hogy a nemiszerep-diszfóriával élő fiatalok körében a depresszió előfordulása hatszoros, de a szorongásos zavarok is gyakoribbak. Emellett az érzelmi megterheléssel való küzdelem során számos maladaptív megküzdési mechanizmus is megjelenhet: fokozott az evészavarok, a szerhasználat, a kockázatos szexuális viselkedés (a vágyott nemi identitás külső validálásának keresése), az iskolai bullying és iskolai teljesítményproblémák, a nem öngyilkos önsértő magatartás és sajnos az öngyilkos magatartás kockázata is.

Hogyan segíthetünk? 

Fontos kiemelni, hogy serdülőkorban nem ritka jelenség, hogy a fiatal átmenetileg bizonytalan a nemi identitását illetően. A nemiszerep-diszfória azonosítása esetében meghatározó szempont, hogy mennyi ideje áll fenn (minimum 6 hónap), és milyen mértékben okoz szenvedést és nehézségeket a serdülő számára a mindennapokban. Ha szülőként, családtagként, pedagógusként, edzőként, ismerősként – vagyis általában támogató felnőttként – akár átmeneti nemi identitásbizonytalanság, -krízis esetén is meg tudjuk erősíteni a fiatalt, hogy elfogadjuk, és ezzel a bizonytalansággal együtt szeretjük, akkor már rengeteget segítettünk neki abban, hogy kiegyensúlyozott, önazonos felnőtt váljon belőle. Persze szülőként is nehéz lehet ennek a helyzetnek a megélése, kezelése, de ezek az érzések is helyénvalóak. Lehet, hogy a kezdeti nehézségek átélése után könnyebben kerülhet sor arra, hogy a szülő feltérképezze azokat az erőforrásait, melyekkel támogatni, kísérni tudja gyermekét. Ha egy fiatal nemiszerep-diszfóriával küzd, az önazonosság megtalálásához vezető úton hatékony segítséget jelent a pszichoterápiás támogatás, akár egyéni keretek között, akár csoportos formában. Ugyanakkor a szakmai segítség mellett kiemelten fontos szerepe van a környezet elfogadó attitűdjének, ez pedig mindannyiunk közös felelőssége. 

Köszönet dr. Brustolin Giuliának, dr. Miseje Orsolyának, Varga-Bajkai Otíliának és Vidomusz Rékának szakmai segítségükért, a közös gondolkodásért. Külön köszönet dr. Hegedűs Orsolyának a szakirodalom feltérképezéséért.