Marie-José Pérec háromszoros olimpiai bajnok francia atlétanő, hazájában igazi ikon. 1992-es és ’96-os győzelmei után négy évvel, a sydneyi olimpián őrületes médiafelhajtás vette körül, amikor ő és riválisa, az ausztrálok üdvöskéje, Cathy Freeman összecsaptak, miután Freeman második lett Pérec mögött Atlantában. A történet végül aranyéremmel zárult Freeman számára, de nem úgy, ahogy azt mindenki várta. Pérec ugyanis a nagy összecsapás előtti estén lemondta részvételét, és az első elérhető géppel hazarepült. 

A Francia Atlétikai Szövetség hat hónapig nem is hallott Pérec felől, aki később is csak közvetítőn keresztül kommunikált, és akkor is csak úgy, hogy a holléte titokban maradt. Soha többet nem versenyzett, és az ominózus eset valódi okai azóta is felderítetlenek.

Ha az elhíresült esetet a sportpszichológus szemüvegén át nézzük, szembetűnően kirajzolódik a perfekcionizmus jelensége. Vajon mi késztet egy többszörös olimpiai bajnokot arra, hogy lemondja a legnagyobb versenyt, minden sportoló álmát, ahol ráadásul hatalmas esélye van a győzelemre? Mekkora szorongást élhetett át, hogy ilyen szélsőséges döntést hozzon? Mit tehetett volna, ha időben felismeri perfekcionizmusa veszélyeit?

Túlzott elvárások

A perfekcionizmus egyike azoknak a pszichológiai fogalmaknak, amelyeknek nincs általánosan elfogadott definíciója. Ha mégis meg szeretnénk határozni, akkor leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az egyénnek irreális elvárásai vannak saját magával és/vagy másokkal szemben, valamint negatívan gondolkozik és érez, ha ezek az elvárások nem teljesülnek. Ha egy kézilabdakapus például, aki a legjobb formáját nyújtva 40-50%-os hatékonysággal véd, a világbajnokságon azzal az elvárással lép pályára, hogy a lövések 80%-át kivédi, akkor megállapítható, hogy irreális célt tűz ki maga elé. Amikor ez az irreális cél nem teljesül, azt gondolja, hogy rossz kapus (túlzott elvárás és kritika saját magával szemben), vagy azt, hogy a védőjátékosok nem végezték el jól a munkát, és ezért nem érhette el a célját (túlzott elvárás és kritika másokkal szemben). A perfekcionizmus gyakran érhető tetten az életnek azokon a területein, ahol nagy a versengés és rendszeres a visszajelzés, értékelés, mint például a munkában, tanulásban, sportban.

Míg a perfekcionizmus fogalma a 80-as években kizárólag a jelenség árnyoldalaira koncentrált, a 90-es évektől arról is szó esett, hogy a tökéletességre való törekvésnek bizonyos vonatkozásokban jótékony hatása is lehet a teljesítmény növekedésére, ráadásul nemcsak az egyént érinti, hanem társadalmi vonatkozásai is vannak. Napjainkban a perfekcionizmust olyan jellemzőként definiálják, amelynek központi eleme a tökéletesség eszméje, az önmagunkkal kapcsolatban felállított túlzó elvárások és a teljesítményre, viselkedésre vonatkozó túlzó kritikák.

Szorongás vagy újratervezés

A perfekcionizmus lehet pozitív (adaptív) és negatív (maladaptív) is. Ahogy más személyiségjellemzők esetében, itt sem arról van szó, hogy valaki csak pozitív vagy csak negatív értelemben lehet perfekcionista. A fogalom multidimenziós jellege azt is jelenti, hogy az emberekben vegyesen vannak jelen a pozitív és negatív dimenziók, és az arányok határozzák meg a különbségeket. A pozitív és negatív perfekcionisták sok mindenben hasonlítanak: kiemelkedő célokat tűznek ki maguk elé, és ezért keményen képesek dolgozni. Amíg eljutnak a célhoz, kivételes készségekre tesznek szert fizikailag és mentálisan is. Van azonban köztük egy különbség, ami meghatározó a perfekcionizmus hatása szempontjából, és ami eldönti, hogy valaki a pozitív vagy a negatív táborba tartozik-e. A különbség pedig nem más, mint maga a cél. Mindkét típus győzni akar, de míg a pozitív perfekcionista azért küzd, mert meg akarja nyerni a versenyt, a negatív típus azért, hogy ne veszítsen. Az előbbi csoportba tartozók tehát teljesítményorientáltak, míg az utóbbiak kudarckerülők. Ez az egy különbség azonban hatással van a céljaikra, a teljesítményhez fűződő attitűdjeikre, érzéseikre és a csalódottságra adott reakcióikra is.

Hogy néz ki ez a sportban? Egy negatív perfekcionista sportoló például azért edz keményen, mert tudja, hogy hamarosan verseny lesz, és mindenáron el akarja kerülni a kudarcot. Retteg attól, hogy mi történik, ha nem nyer, vagy nem hozza az edzője, a szülei és a szurkolók által várt eredményeket. Ha visszagondolunk a bevezetőben említett francia futónő esetére, valószínűnek tűnik, hogy ő is negatív perfekcionista lehetett. Olyan erős szorongása volt attól, mi lesz, ha elveszíti a döntőt, hogy ezt pszichésen már nem tudta elviselni, és inkább egy életre kiszállt a versenyzésből. A pozitív perfekcionista sportoló ezzel szemben fejlődni szeretne, és legyőzni a kihívásokat, az ellenfelét vagy akár a szokatlan versenykörülményeket. Ezt a gondolkodást életformájává is teszi, ezért ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, nem az önbecsülése radikális megnyirbálásával, önostorozással, esetleg mások hibáztatásával reagál, hanem teljesítményelemzéssel, hibajavítással és újbóli próbálkozással. Bár a negatív perfekcionistához hasonlóan extrém magas célokat tűz ki maga elé, nem ijed meg attól, ha menet közben az utat, mint egy jó GPS, újra kell tervezni. Tudja, hogy ez a célhoz vezető út része.

Mit tehet az edző és a szülő?

Mi a klasszikus csapdahelyzet a sportolói perfekcionizmusban? Éppen ez a kettősség, és a perfekcionizmus két fajtája közötti hasonlóság. Még egy tapasztalt, sokat látott edzőnek is nehéz eldönteni, hogy vajon melyik típussal áll szemben. Az egyetlen, ami számít, az eredmény. A sport könyörtelen: önmagában a lelkesedést, a részvételt nem díjazza, csak ha eredménnyel is együtt jár. Ezért aztán az edzők boldogan és motiváltan dolgoznak egy perfekcionista sportolóval, sőt: legtöbbször éppen őt keresik. Nem számít, hogy melyik csoportba tartozik, a lényeg, hogy képes és hajlandó legyen arra az extrém teljesítményre, ami a kimagasló eredményekhez szükséges. Elkeseredik, depresszív lesz és önmagát okolja, ha nem nyer? Szorong a verseny előtt? Sebaj, majd megtanulja…

Elképzelhető, hogy így gondolkodott Marie-José Pérec edzője is a sydneyi olimpia versenynapja előtt. De játsszunk el most azzal a gondolattal, hogy az edzője vagy más fontos személy az életében (esetleg egy sportpszichológus) észreveszi, hogy Marie-José maladaptívan perfekcionista, és ez beárnyékolja a karrierjét, sőt veszélyezteti a mentális egészségét. Mit tehet a sportoló és az edző vagy szülő, ha észreveszi, hogy a perfekcionizmus negatívan befolyásolja a sportoló teljesítményét, és szeretne ezen változtatni? A kiégés a perfekcionizmus egyik legnagyobb kockázata. A kudarcélményekkel maladaptív módon megküzdő és emiatt kiégett sportoló már nem leli örömét a sportolásban, csökken a teljesítménye, és esetleg azon gondolkozik, hogy abbahagyja. A kiégés kockázatát magas szintű belső motivációval, illetve az ezt elősegítő környezet biztosításával lehet csökkenteni. Az ilyen típusú környezet választási lehetőséget biztosít a sportolónak az edzéselemek és a verseny kiválasztásában (autonómia), feladatalapú visszajelzést ad neki nem kontrolláló módon (kompetencia), és hangsúlyozza a csapattársak közötti társas támogatást mint az edzéskörnyezet fontos tényezőjét (kapcsolódás).

Pozitív átkeretezés

Az önbecsülés növelése szintén kritikus fontosságú. Bár az alapönbecsülés szintje viszonylag nehezen változtatható, a bizonyítékokra, tapasztalatokra, eredményekre való tudatos fókuszálással, rámutatással elősegíthetjük, hogy a sportoló gyakrabban szembesüljön saját eredményességével, és így növekedjen az önbecsülése. Mivel a perfekcionisták egyik jellemzője, hogy céljaik túlzóak és irreálisak, a célállítás folyamatának kezelése is változást hozhat. Több módszer is választható, a lényeg a tudatos célállítás, amely nem a sportoló perfekcionista gondolatain, hanem szisztematikus tervezésen és reális részcélokon alapszik. Végül, de nem utolsósorban a kudarccal való megküzdési stratégiák fejlesztése is jelentősen hozzájárulhat a perfekcionista sportoló jóllétéhez. A perfekcionizmus negatív következményeinek kockázata megnő azoknál, akik kudarcot szenvednek, a kudarc viszont elkerülhetetlen a sportban, ahol folyamatosan magasak a mércék, és kicsi a hibahatár. A proaktív megküzdési stratégiák védőmechanizmusként működhetnek, egyfajta pufferhatásként ellensúlyozva a perfekcionisták kudarcának negatív következményeit. Az egyik ilyen stratégiát pozitív átkeretezésnek hívjuk. Amikor például egy sportoló azt mondja, hogy „nem nyertem meg a versenyt, amit pedig meg kellett volna”, ez pozitív átkeretezés után így hangzik: „nem nyertem meg a versenyt, de a taktikát a tervnek megfelelően hajtottam végre, és mindent beleadtam, a lehető legjobb formámat nyújtottam”. Ezzel a technikával bátoríthatjuk a sportolót arra, hogy idővel elfogadja: tökéletes nem létezik.