Az alábbiakban sem a midlife-crisisnek nevezett jelenséget, sem a vezetői munka jellegzetességeit nem akarom részletezni. Mindkettőnek hatalmas szakirodalma van. Az alábbiakban inkább egy lehetséges alternatívára szeretnék rávilágítani.

Sokan döbbennek rá negyven- és ötvenéves koruk között, hogy hiába szárnyalt vezetői karrierjük rakétaként a felhők fölé, hiába szereztek pénzt, elismerést, presztízst, valahogy mégsem érzik teljesnek az életüket. Sokak számára eljön a pillanat, amikor nyomot akarnak hagyni a világban, jobbítani szeretnék azt – érthető módon kihasználva vezetői tapasztalataikat, networkjüket, szemléletmódjukat. Ilyenkor merülnek fel a leglehetetlenebb ötletek, mint például a gorillamentés.

De mi áll a háttérben? Egy egész iparág épül a középosztály által – egyébként legtöbbször jogosan – érzett lelkifurdalást csillapító világjobbító tevékenységekre. Az indiai ashramok megteltek az kanosszát járó menedzserekkel, Afrikában pedig lassan elfogynak az örökbefogadható gyerekek. A gorillamentés kaland. Izgalmas. Sok középkorú vezető elfelejti, milyen izgalmas kaland volt pályája kezdetén a világ valamely nagyobb repülőterén igyekezni a meetingre. Ez mára már megszokottá, sőt nyűggé vált.

A gorillamentés mint világmegváltó projekt azt az érzést közvetíti, hogy az illető valóban tesz valamit a világért. Ráadásul meg is erőltette magát. Minél jobban, annál több értelme is volt! (Egyik nagyvállalati partnerünk vezetői éveken át jártak az állatkertbe társadalmi felelőségvállalás keretében önkénteskedni. A szakemberek bár nagyra becsülték ezt az áldozatvállalást, az utólagos interjúk során elmondták, hogy a laikus vezetők több kárt okoztak, mint ha nem jelentek volna meg a helyszínen.)

Pedig a gorillamentés és társai nem önálló ötleten alapulnak, nem az adott vezető által személyesen megtapasztalt kínok és nyomorok enyhítésére irányul, hanem másoktól  készen kapott ötlet. Kipipálós ötlet, mert nagy áldozatvállalással jár (anyagiak, idő, kényelmetlenség), könnyedén kelti azt az érzést, hogy én már egy életre megtettem mindent.

Önmagában nem létezik jótevés, csak életút van. El kell fogadnunk, hogy életünk során teszünk jót is és rosszat is. Ráadásul relatív, mi a jó és mi okoz kárt. A legtöbbször csak évek múlva derül ki, hogy amit tettünk, jó-e. Nem szükséges (az elmúlt évezredek tapasztalata alapján nem is lehetséges) a világot megváltani. Megváltoztatni viszont lehetséges. Az életben minden pillanat önmagában egy komplett világmegváltás, még akkor is, ha ezt a divatmagazinok hirdetései közé szorult egyperces mindfullnes igazság-bonbonok írják, és nem magunk jövünk rá.

Amikor a felsővezető rádöbben:  elegendő azért küzdenie, hogy a betanított munkások munkaidő-beosztása kedvezőbb legyen, hogy elérjék a buszjáratot, így időben hazamehessenek a családhoz, az egy olyan pillanat, amikor a világ máris egy jobb hellyé válik…