Jelenlegi hely

Társbérletben önmagunkkal – mi a jó a várakozásban?

várakozás közben sem kell unatkoznunk

A várakozás, csakúgy, mint az unalom, előkelő helyen áll a társadalmi tiltólistán. 

A várakozás tárgya lehet személy, tárgy, vagy esemény, amitől idő és tér választ el minket, ami pozitív vagy negatív feszültséget okoz. Egy olyan helyzetben, mikor teljes társadalmak kényszerülnek szociális izolációra, a várakozás különleges szerepet tölt be, amit érdemes közelebbről is megnézni. Azt a generációt, amelynek jelentős részét a „fear of missing out” jellemzi (azaz a rettegés, hogy kimaradnak valamilyen értékes élményből) hirtelen otthonmaradásra ítélték. Ezt az élmény-vákumot kihasználva persze elárasztanak bennünket a tanácsadó cikkek, könyvek és videók, amik mind azt ígérik, segítenek abban, hogyan oszthatjuk be jobban, hatékonyabban az időnket. Egy olyan társadalomban ugyanis, ahol a hatékonyság a legfőbb érték, az idő pedig pénz – a céltalan várakozás és az az unalom állapota mindenáron elkerülendőnek tűnik.

Rossz hírneve ellenére a várakozás nem feltétlenül jelent elvesztett időt: nélküle nemcsak az ünnepekre való örömteli várakozás lenne lehetetlen, de gyakran pont két tevékenység közötti üresjáraton veszünk észre olyan mindennapi apróságokat, amik fölött valamilyen feladatra fókuszálva eddig átsiklottunk, és jutnak eszünkbe áttörő ötletek – utóbbit a görög mitológia kairosz-nak nevezi: az a nem tervezhető, megfelelő pillanat, amit csak meg kell ragadni. További érdekessége a várakozásnak, hogy miközben időbeli vagy térbeli távolságot feltételez, várakozásunk tárgyát a távolság ellenére sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz, mint ha közvetlen közelünkben lenne. (Ugyanúgy, ahogy például a kanapén mellettünk ülő férj is lehet meglepően távoli.) Az unalom, és a várakozás állapota abban mind hasonló, hogy megtöri az idő szokásos folyását, amiben egymást követik az események, kiszakít a mókuskerékből – és felhívja a figyelmet önmagunk társaságára. De ahogy unatkozás közben nem szükséges várakoznunk, úgy várakozás közben sem kell unatkoznunk.

De mégis, mi az unalom, és miben különbözik a várakozástól?

Az egzisztencialista filozófia szerint az unalom ürességhez hasonló állapota utat nyithat önmagunk megismeréséhez és elfogadásához. Amikor arról beszélünk, hogy valami unalmas, a megfogalmazás miatt úgy tűnik, mintha az unalmasság egy bizonyos tárgy – például egy unalmas könyv – objektív tulajdonsága lenne (mintha azt mondanánk, szakadt, vagy nehéz), állapítja meg Heidegger*. Pedig az unalmasság a mi hangulatunktól és felfogásunktól is függ, hiszen unalmas az, ami untat minket.

Heidegger az unalom három típusát különbözteti meg: az első, amikor valami untat minket, a második, amikor valami közben unatkozunk, a harmadik pedig egyfajta mély unalom. Az első esetben az unalomnak konkrét, külső oka van (például a vonatra való várakozás közben a pályaudvar tűnhet kifejezetten unalmasnak). A második esetben (amikor valami közben unatkozunk) az unalom nem köthető konkrét okhoz, hanem sokkal inkább egy átmeneti állapot, ami számos különböző – külső és belső – tényező közrejátszásából származik. Ez lehet a helyzet például egy izgalmasnak ígérkező, de végül mégis középszerű vacsorameghívásnál, ami nem kifejezetten untat, de nem is szórakoztat, és nem értjük pontosan, miért. Arra jó, hogy elüssük vele az időt, még ha nem is ez volt eredeti célunk. A harmadik esetben az unalom egyfajta ködhöz hasonlíthatóan száll le az emberre, csendesen átveszi az uralmat, és általános hangulati állapottá válik. A mély unalom során nem keresünk olyan tevékenységet, amivel elüthetnénk az időt, amivel elterelhetnénk a figyelmünket. Ez az unalom egy csendes unalom, amiben kénytelenek vagyunk olyan dolgokat is észrevenni magunkról, amiket egyébként nem tennénk. Ebben az állapotban mint légüres térben létezünk, és közömbösen konstatáljuk a minket körülvevő világot.

Amikor tömegesen kényszerülünk az otthonmaradásra, a kollektív várakozás állapota áll be, mégpedig társadalmi határoktól függetlenül. A többé-kevésbé egyhangú várakozáshoz valakiknél jobban, valakiknél kevésbé az unalom valamely állapota társul. Egyesek beletörődtek, hogy ez az időszak „elveszett” idő, és a színtiszta túlélésre utaznak. Mások az önoptimalizációra esküsznek. Pedig létezik egy elhanyagolt harmadik opció is: átadni magunkat a várakozásnak és elfogadni az unatkozás első csíráit – hiszen talán pont ennek hatására érhetünk el a mély unalom relaxált állapotába, és sikerül közelebb kerülnünk önmagunkhoz.

*Heidegger, M. (1983). Die Grundbegriffe der Metaphysik: Welt, Endlichkeit, Einsamkeit. Frankfurt am Main: V. Klostermann.

 

 

 

Share

Ez is érdekelhet

Az akaraterő egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk - másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.

A sikeres alkalmazkodás során új képességekre tehetünk szert, nagyobb önismeretet és komoly sikerélményt nyerhetünk.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.

Olyasmit is képesek vagyunk megszokni, ami józan ésszel elfogadhatatlan.

Az egészséges fejlődéshez és működéshez egész életünk folyamán szükségünk van az elismerésre.