Egyre szorongatóbb az érzés, hogy lehet, hogy valamit nem jól csinálunk, mert mindenki más már tud sikereket felmutatni.

Valóban, még be se kerültünk szorongatott helyzetünkbe, de már látni lehetett, hogy sokan új dolgokba kezdtek, ez pedig megküzdésünk egyik természetes vonása, hogy alkotunk tervezünk, rendet rakunk, fejlesztünk. Erőt fektetünk élethelyzetünk alakításába, rendszerezésébe, hogy kiszolgáltatottságunk ellenére legyen valami, ami felett van hatalmunk, erőnk, irányításunk, mert ez így növeli biztonságérzetünket.

De mi van azokkal, akik semmi újat nem tudnak felmutatni? Sokan vannak, akik éppen csak átvonszolják magukat a napokon. Küzdenek a gyerekek oktatásával, a munka és a család zsonglőrködésével. Vannak, akik a home office és a család zsibongásával harcolnak, ahogy több helyen kéne jelen lenniük, s helyette egyik se sikerül. Vannak, akik csak vagdossák a centiket, vagy már azt sem, mert az egyedüllétben a falak nem válaszolnak. Ez a fajta csend kimerítőbb és lehangolóbb tud lenni egyik másik idegesítő kollégánál is. Vannak, akiket ezek a helyzetek nem motiválnak, hanem lelassítanak. Vannak, akik először befele csendesednek le, lassabban érkeznek meg a karantén létébe, halkabban dolgozzák fel a rengeteg külső hatást. Vannak, akik csak figyelnek, s keresik az események értelmét, de alkotni nincs erejük.

Alkotni? Valamit letenni? Ilyen lelki állapotban? Nem kell. Nem elvárás! Kinek mire van ereje, ki miként dolgozza fel a bizonytalanságot, a veszteséget, a veszély légkörét. Nem baj! Nem baj, ha nincs új projekt, nem baj, ha nincs új produkció, nem baj, ha semmit nem tudunk felmutatni! Elég, ha végigcsináltuk a tegnapot, megküzdöttük a mai napot, s ha még elvégeztük kötelességeinket is, akkor már győztünk! Engedjük el saját torkunkat, mert nem kell nagyokat alkotni! Elég tovább menni, elég kibírni, elég a békességet megtartani, elég a kötelességeket elvégezni, elég a kapcsolatainkat fenntartani.

Elvárások társadalma vagyunk, elvárunk egymástól, és ezzel magunkat is elvárásokkal kötözzük gúzsba. A mostani idő azonban az, amikor elfogadásra van szükségünk. Egymás elfogadására, hogy ügyes, csodállak, hogy ennyi mindenre van erőd! És önmagunk elfogadására, hogy nem baj, hogy én nem ugyanígy működöm, s hogy most csak lassan mennek a dolgok! Az elfogadás felszabadít: a jelenlétre, a megküzdésre, az életre! Kierkegaard azt mondta: „Ne felejtsd el szeretni önmagad!” Lehet, hogy most ezt kipróbálhatnánk? Elvárások nélkül, amikor megengedem önmagamnak, hogy vagyok, ahogy vagyok, amikor életszeretetemmel kibírom, felállok, továbbmegyek, végigcsinálom, megküzdök – saját stílusomban! Nem felejtem el szeretni magam, mert életigenlésem sajátom, az enyém!

Az írás megjelent a Kandelacenter.com oldalon 2020 áprilisában