Konfliktusok márpedig vannak

Frissítve: 2023. 02. 28.

Gyakran az az érzésem, hogy egyre több olyan felnőtt és gyerek vesz körül, akik azzal az elvárással élnek, hogy nekik sok minden jár, amiért nem kell tenniük semmit, nem kell tekintettel lenniük senkire.

Ha növekvése során a rossz tapasztalatok lesznek túlsúlyban, akkor túl hamar kell „felnőnie” ahhoz a feladathoz, hogy saját magát valahogyan „megvédje”.

Gyerekpszichológusként sok hasonló esettel találkozom, s látom, hogyan küzdenek a pedagógusok, az óvónők, a szülők, a gyerekek. Közelebbről nézve rájövünk, hogy mindenki szenved.

A valóságban a családok nagyon sokféleképpen működnek, a gyerekeket számtalan hatás éri fejlődésük során. Magam pedig nem szeretem a diagnosztikus kategóriákat, problémás viselkedés esetén sokkal inkább a hátteret akarom megérteni, hogy segíthessek a helyzet felismerésében és a változásban. Szakemberként persze láthatunk szabályszerűségeket, de – főként gyerekek esetében – nehéz biztosan kijelenteni, hogy felnőttkorára kiből miért lesz önző, nárcisztikus személyiség, és kiből félénk, visszahúzódó alkat. A köznyelvben azonban sorra aggatjuk egymásra a nárcisztikus, pszichopata jelzőket.

Hirdetés

Ebben az írásban arra a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amikor szorongó, bizonytalan és alárendelődő szülőknek lesz önző, akaratos gyereke, aki gyakran félelemben tartja a szülőket, ők pedig kétségbeesetten igyekeznek elkerülni a konfliktust, félve attól, hogy másképp órákig tartó hiszti következik...

Ha a gyermeket születésétől kezdve nem öleli körbe az anya által képviselt szeretetteli egységvalóság, amelyben szükség-helyzeteit az anya megbízhatóan feloldja, akkor a gyermek tapasztalata az lesz, hogy a körülötte lévő világ reménytelen, ő pedig értéktelen, kiszolgáltatott és tehetetlen...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 1. számában olvasható

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom