Ha a számítógép nem azt csinálja, amit szerettünk volna, vagy – utasításaink ellenére – egyáltalán nem csinál semmit, nehéz megállni, hogy ne veszekedjünk vele úgy, mint egy emberrel. Sokszor nem is vagyunk képesek rá, és feszülten beszélünk, sőt kiabálunk hozzá: „Miért nem csinálod?”, „Ne bosszants már!”, „Direkt csinálod velem?”. Mintha lennének hitei, vágyai, szándékai, és képes volna önálló döntéseket hozni – azaz lenne elméje. Bár meglepően sokan tulajdonítanak nemcsak elmét, de cselekvőképességet és felelősséget is a számítógépnek, ezt a viselkedést irracionálisnak szokás tekinteni, mivel számítógépeinknek valójában nincs elméje.

Ám egyre kevésbé biztos, hogy mindig bizonyosak lehetünk ebben. A mesterséges intelligencia fejlődésének köszönhetően megjelentek azok a programok, amelyek képesek tanulni saját hibáikból – anélkül, hogy a programozónak be kellene avatkoznia. Mintha maguktól lennének képesek fejleszteni kommunikációs készségeiket, problémamegoldó módszereiket, és így tovább. A virtuális és robottesttel rendelkező asszisztensek egyre inkább adnak váratlan, de mégis értelmes válaszokat kérdéseinkre, előre kitalálják, mire lehet szükségünk egy adotthelyzetben, és általánosságban véve önállónak látszó, előzetesen megjósolhatatlan döntéseket hoznak. Közelinek tűnik az a szituáció, amelyben a Nő című film főhőse, Theodore találja magát: nemcsak, hogy gondolatokat, vágyakat, sőt, külön személyiséget tulajdonít virtuális asszisztensének, aki látszólag mindenkinél jobban képes megérteni őt, de minden idegenkedése ellenére beleszeret Samanthába, akiről azt hiszi, viszonozza érzéseit. 

Az pedig már a jelen, hogy megjelentek a robot háziállatok, és a mesterséges intelligencia fejlődésével ezek viselkedése egyre inkább fog hasonlítani a hús-vér háziállatokéra...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 4. számában olvasható