„Itt nem lehet hülyéskedni, mi félkatonai szervezet vagyunk” – mantrázzák némely cégnél a vezetők, aztán megpróbálkoznak maguk a fejlesztőtréningről korábban elkéredzkedni. A vezetők azt hiszik, hogy a felelősségvállalást pusztán szigorral ki tudják kényszeríteni.

A mai (valóban) katonai szervezetek gyökere a Római Birodalom professzionális hadseregében keresendő, melynek kettő, számunkra is releváns jellemzője volt: az egyik a professzionalizmus, a másik pedig a személytől független regularizáció. A professzionalizmus azt jelenti, hogy a katonáskodás egy szakmának tekintendő, nem művészetnek, önvédelemnek. A regularizáció pedig leginkább a személytől való függetlenségre utal – arra, hogy másodlagos, kicsoda éppen a centurió, a legfontosabb az egyértelmű szolgálati út, az átlátható büntetési és jutalmazási rendszer.

Tapasztalatom szerint többnyire azon szervezetek nevezik magukat félkatonainak, ahol a vezetők eszköztelennek érzik magukat a gyártási vagy szolgáltatási fegyelem betartatásában. A termék vagy szolgáltatás érzékeny volta pusztán hivatkozási alapként szolgál. Az élelmiszerbiztonság, közlekedésbiztonság, egészségügyi és munkavédelmi követelmények valóban fontosak, és el kell ismernünk, hogy a vasút előbb vágja le az ember lábát, mint egy újság (média-cégek) vagy egy hokedli (lakberendezési iparág). Ám a baleset minden esetben valamiféle emberi mulasztás eredménye. Soha nem a fizika törvényei a hibásak, hanem mindig az emberi mulasztás. Ám a mulasztás hátterében legtöbbször éppen a stressz, a túlmunka vagy az embertelen munkakörülmények állnak, valamint a hibázástól való félelem. Pedig mindenki hibázik, csak a váltókezelő sokkal könnyebben tetten érhető, mint a vállalat gazdasági igazgatója. A hibától való félelem lebénítja a munkavállalókat, noha egy támogató szervezeti kultúra inkább arra bátorít, hogy minél több hiba kerüljön a felszínre. A félelemmentes cégnél a dolgozóknak nincs szükségük arra energiát fordítaniuk, hogy bizonygassák, ők éppen miért nem hibásak egy hibás műveletben.

Sok vezető gyorsan megtalálja a kiskaput a félkatonai kultúrában. Ők már nem ösztönösen, hanem a viszonyokat jól átlátva, tudatosan dolgoznak a felelősség (át)hárítás szemléletmódja mentén. A friss, kívülről érkező számára szembeötlő, számukra mennyire természetes a kivételezés – ne feledjük, hogy „fél”katonai szervezetről van szó –, milyen gyakran emelnek maguk mellé – a „szolgálati út” megkerülésével – olyan kollégákat, akik három-négy vezetői szinttel lejjebb dolgoznak.

Azt tapasztalom, hogy a magukat félkatonainak nevező szervezetekről sokat elmond a jelző „fél” előtagja. Hogy csak félig katonai, félig valamilyen az a szervezet, még csak nem is egészen az. Ez pedig általában megmutatkozik a gyártási, üzleti folyamatok kuszaságában, az emberek között igencsak egyenlőtlenül megoszló felelősségben.