Már a mi nemzedékünk napjai is így telnek. Csábítások fürdőjében próbálunk evickélni, megtartani magunkat s céljainkat... Olyan világ jön el, mint egykor volt, minden azonnal kell, mint a kétéves totyogónak? Nincs pardon, hisztizek, ha nem kapok azonnal csokit, macit, ölelést.  Az élet – mármint a virtualitást megelőző élet – biztosan nem ilyen egyszerű. A valóságban mindig késleltetnünk kell...

Ma a virtuális környezetek és akciók térnyerésével egyre inkább úgy szeretnénk/szeretünk élni, hogy minden kielégülés csupán egy klikknyi távolságra legyen... Az előkészítés szinte eltűnik. A kattintós világnak két veszélye van mozgató rendszerünkre. Romboló illúziók ezek a veszélyek.

• Az első azt a benyomást kelti, hogy az élet az örömelv örök uralma alatt áll, végtelen kielégülés, az örömhöz nem kell tanulni, azt az utat már mások, a „titkos csábítók” kikövezték nekünk. Egy új hedonizmus veszélye jár itt együtt az új technológiák hordozta kultúrával: sem tanulás, sem tervezés nem kell, sem múlt, sem jövő nincs, csupán a pillanat múlékony öröme.  Az ’egy kattintásra van az öröm’ egyik illúziója a lemondás az előkészületekről, a várakozás, a cserkészés, az udvarlás leépítése, annak mindenféle drámai társas következményével. 
• A másik illúzió az említett késleltetés kiiktatásával kapcsolatos. A késleltetés képességének jelentősége – s ezzel a tanulás és tervezés jelentősége – megnő a gyorsan változó, s ezért nagy tanulási igényű kulturális közegekben. Paradox módon az azonnaliságot ígérő virtuális világ rendkívül gyorsan változik, sok (újra)tanulást, állandó episztemikus (a szükséges ismereteket illető) éberséget és tanulási nyitottságot igényel. Úgy tűnik, hogy a „kattintásra van a boldogság” illúziónak hosszú távon mind az egyének, mind a társadalmi csoportok, akár nemzetek világában nagy ára lesz...

A teljes cikk a Mimndennapi Pszichológia 2019. 2. számában olvasható.