Jelenlegi hely

Kiút a céltalanságból

„Akinek nincsenek céljai, arra lesz kárhoztatva, hogy olyannak dolgozzon, akinek vannak”

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan. Elkap egy megmagyarázhatatlan folyamatosan a mélybe húzó erő, s reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat. Számtalanszor látjuk, hogy az évek telnek, és még mindig ugyanott tapossuk mókuskerekünk jól ismert ritmusát. 

Szerző: 

A háttérben egy jól körülhatárolható okot biztosan találunk: valójában sosem tudtunk célokat kitűzni. Miért is tudtunk volna!? A mindenkori környezetnek általában nem célja, hogy a felnövekvő generációk megtanuljanak elég jó célokat kitűzni. Ha ugyanis valaki képes erre, akkor veszélyessé válik a szemükben. A célkijelölés gyakorlása olyan jövőorientált időattitűdöt erősít, ami egyre több gondolkodásra késztet. Ha többet gondolkozunk saját életünkről – és úgy egyáltalán az élet dolgairól –, hamarabb és nagyobb eséllyel válunk autonóm, független, önálló felnőtté, akit bizony már nem lehet olyan könnyen terelni, befolyásolni, manipulálni, megvezetni, de még vezetni sem. Ettől pedig sokan rettegnek...

Egy elég jó célhoz természetesen ab ovo szükséges egy bennünk felsejlő vágy vagy vágykezdemény. Tíz emberből kilenc azonban itt megáll, mert ez lett az új normalitás. A média marketingüzeneteivel felhergeli bennünk a vágyakat, elkezdünk ezek mentén (ideig-óráig) motiváltak lenni, de ahelyett, hogy megállnánk és célokká emelnénk őket, megvárjuk a kívülről kapott csomagolt válaszokat...

A mi energiánkkal, időnkkel, végső soron életünkkel olyan sokan szeretnek rendelkezni. Gondoljunk csak bele, milyen rettenetes, ha valaki megtöri ezt az ördögi kört, amibe folyamatosan belerángattak minket. Egyszerűen megszűnnénk jó fogyasztók lenni, többször mondanánk nemet, és nem lehetne többé az utolsó szuszt is kisajtolni belőlünk az újabb és újabb bűntudatkeltések eszközével.

„Akinek nincsenek céljai, arra lesz kárhoztatva, hogy olyannak dolgozzon, akinek vannak” – tartja a mondás. Mély igazságot rejt. Ez vezet el oda, hogy valaki harmincas-negyvenes éveiben megfáradtan kijelenti a pszichológusnál: „Tudja, olyan, mintha valaki másnak az életét élném.” Sokszor érezzük, hogy már késő, de ne hagyjuk, hogy az elrabolt tíz-húsz év elvegye a még hátralévő életéveket! Mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk, épp ezért lehetséges a változás.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 3. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. okóber–novemberi számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Pedig olyan jól megvoltunk…

  • Aki él, az visszatérhet – Válás utáni gyász és remény

  • Mindenért az anya a hibás?

  • A passzív-agresszív anya – „Hiába teszem ki a lelkem…”

  • Félelem a haláltól, az élettől és a változástól

  • A mutyi metaforája – Az ismerősség vonzásában

  • Csalók és becsapottak – Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől

  • Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon

  • Egy párkapcsolat krízise - pszichoterápiás pillanatok

  • Élet – egy új életre várva

  • Agyunk fogyasztásmérője: a pupilla

  • Olyan jó egyedül?

  • Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével?

  • A „szeretem” és a „nemszeretem” munkákról

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján indult impulzivitás-kutatáshoz 18-35 éves fiatalok j

Nem elég azt éreznünk, hogy megértjük a másikat – ezt ki is kell fejeznünk ahhoz, hogy ő is érezze a megértésünket.

Most részt vehet az ELTE testi tudatosságról szóló kutatásában és eredményéről egyéni visszajelzést kaphat.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.