A leválás képessége az önálló, kiegyensúlyozott, saját irányítású felnőtt élet és a boldog, tartós párkapcsolat egyik alapja. A leválás nehéz, ambivalens dolog, hiszen a feladat látszólag a gyermeké, a fiatal felnőtté, neki kell tudnia leválni a szüleiről, elkezdeni a saját életét élni – a valóságban azonban a szülők dolga, feladata, hogy magabiztos és kompetens gyermeket neveljenek, aki képes leválni – és akit képesek elengedni...

Úgy jóban lenni a szülőkkel, hogy már nem az ő tanácsaikat, utasításaikat követi a fiatal, nem engedi, hogy szülei aggodalmai elbizonytalanítsák őt, képes tőlük függetlenül döntéseket hozni és saját életet élni, úgy, hogy a szülők ezt ne tudják megakadályozni – direkt vagy indirekt módon –, hogy a fiatalnak legyen ehhez kellő bátorsága és ne legyen folyamatos bűntudata, nem egyszerű dolog. Vannak családok, ahol a leválás problémamentesen történik, a fiatal felnőtt el tud otthonról költözni, önállóan éli az életét, jó kapcsolatot ápol a szüleivel, képes párkapcsolatot kiépíteni és fenntartani, saját jövedelemmel, megélhetéssel rendelkezik, vannak barátai, céljai, van jövőképe. Tud örülni, boldog lenni, alkalomadtán szomorkodni, bosszankodni, jó és rossz döntéseket hozni. A rossz történésekért, hibás döntéseiért nem másokat hibáztat, hanem arra helyezi a hangsúlyt, hogy neki mi a szerepe az adott helyzet kialakulásában, ő mit tud legközelebb másként tenni... Sok fiatal életében azonban nehézségekbe ütközik ez a folyamat – a leválás problémái nem a szülőknél, hanem a fiatal felnőttnél bukkannak felszínre...

Kevés szó esik a leválás másik oldaláról: az elengedésről.  A leválást segítő elengedési folyamat a szülőktől indul – és sajnos nemcsak tőlük, hanem az ő szüleiktől, nagyszüleiktől, dédszüleiktől… Ezt a folyamatot több generáció öröksége, története is befolyásolhatja.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában olvasható