A fokozott zajterhelés általában véve rontja az életminőséget, emeli az észlelt stressz szintjét, és negatívan hat a jóllétre. Más környezeti stresszforráshoz hasonlóan azért veszélyes, mert általában nem okoz azonnali károkat, ám krónikus hatásai jelentősen megnövelik egyes egészségügyi problémák rizikóját.
Amióta Jung 1921-ben leírta az introverzió/extraverzió kettősét, mint a pszichés beállítottság általános típusait, számos elmélet értelmezte (újra) és kutatások sora támasztotta alá különböző bizonyítékokkal a jungi tipológia érvényességét – miközben a megkülönböztetés a köznapi nyelvben egyre inkább a „társaságkedvelő” és „magának való” ellentétpárjára egyszerűsödött.
Az extra- vagy introverziót mint személyiségjellemzőt később biológiai funkciókkal, elsősorban a központi idegrendszer működési sajátosságaival próbálták magyarázni. Hans Eysenck elmélete szerint az extravertált személyeknél a kérgi arousal alapszintje (az agykérgi izgalmi szint) alacsonyabb, és nehezebben is aktiválható, mint az introvertáltaké, ami miatt az extravertáltak keresik a külső ingereket, és akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha megfelelő mértékű, az arousal-szint megemelkedésével járó stimulációt kapnak a környezetből. Ezzel szemben az introvertáltak, akiknek az agykérgi izgalmi szintjük eredendően is magasabb, inkább szeretnék elkerülni a további ingerlést, mivel azt kellemetlennek, zavarónak élik meg. Eysenck elmélete elegáns magyarázatát adja a fentiekben említett „társaságkedvelés” versus „magának valóság” megkülönböztetésnek. Eszerint az extravertáltak azért keresik jobban mások társaságát, mert a szociális helyzetekben való részvétel az arousal-szintjük emelkedésével jár, így számukra kellemes, jutalmazó értékű lesz. Az introvertáltaknál – vagy ahogy a téma egyik szakértője, Sylvia Löhken nevezi őket: a „csendes embereknél” – épp ellentétesen: a társas helyzetek (főként a sok ember kis helyen) rendkívül erőteljes stimulációt jelentenek, vagyis az arousal-szintjük túlzottan megemelkedik, ezért (egy idő után legalábbis) hajlamosak lesznek inkább „egyet hátralépni”, például a szituációból kicsit félrevonulni és egy nyugodt helyet keresni – vagyis izgalmi szintjüket lecsendesíteni. Nem az alkalmazkodóképesség hiányáról van tehát szó, sokkal inkább a túlstimulációval szembeni védekezésről, a túlzottan intenzív vagy zavaróan sokféle benyomástól, ingertől való szükségszerű eltávolodásról.
Ha a fentiek alapján elfogadjuk azt, hogy az (inkább) introvertált személyek lehetőség szerint olyan helyzeteket választanak, ahol a külső ingerek nem túlzottan intenzívek, felmerül a kérdés, hogyan hatnak rájuk a nem-társas helyzetekből származó környezeti impulzusok – vagyis miként tudnak megküzdeni a mindannyiunkat körülvevő, zajos világgal?
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 6. számában olvasható
