Jelenlegi hely

A lázadás kora(i)

Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom.

„Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.”

 

Szerző: 

Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. 112 országot járt már be, posztjait majdnem 20 ezren követik, és nemrég jelent meg a Világjárók kézikönyve című írása, ami karácsonykor a toplistára került. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

Hogy indult az a bizonyos régi életed?

Nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem a Közgázon, lett egy szociológus másoddiplomám, és első munkahelyként egy könyvvizsgáló cégnél dolgoztam négy évig. Majd kaptam egy két éves ösztöndíjat New Yorkba, ahol elvégeztem egy marketing MBA-képzést. A marketing és a szintén New Yorkban felfedezett fotózás lett a nagy szerelem, úgyhogy mikor hazajöttem, ebben az irányban kezdtem el keresgélni. A fotózással kapcsolatban gyorsan kiderült, hogy túl rózsaszínben látom a világot, egyetlen újságot sem fognak érdekelni az én mosolygós gyerekarcaim és naplementéim, véres baleseteket és politikai nagygyűléseket meg én nem akartam fotózni, úgyhogy ez elúszott. De a marketing-irány sem volt sikeresebb: tapasztalatlan voltam ezen a területen, ezért nagyon alacsony fizetéseket kínáltak. Így aztán jött a racionális döntés: vissza a számvitelhez, majd azzal sok pénzt keresek, és akkor mellette foglalkozhatok a hobbijaimmal. Arra persze nem számítottam, hogy ez a racionális döntés 15 évig határozza majd meg az életemet: az akkori Matávtól találtak rám egy olyan állással amire – akármilyen furán hangzik –, én voltam az országban az egyetlen megfelelő ember. A cég tőzsdére ment, és nemzetközi számvitelben jártas munkatárs kellett. Nagyjából 20-an voltunk akkor ilyenek, de mivel a New York-i tőzsdéről volt szó, leginkább egy olyan embert kerestek, akinek esetleg van valami ottani tapasztalata – ilyen viszont csak én voltam a húszból. Mindennek a tetejébe álomfizetést ajánlottak, úgyhogy elvállaltam a munkát, bár legbelül már az elejétől fogva éreztem, hogy ez egy zsákutca. Aranykövekkel kikövezett zsákutca…

Voltak kiugrási kísérleteid a 15 év alatt?

Furcsán fog hangzani: de nem. Nézd, iszonyú jó volt a társaság, szinte igazgatói posztom volt, magam vettem fel az embereimet, mennyeiek voltak a munkakörülmények, és elképesztően jól kerestem. Én egy szegény családból jövök, két kedves, de egyszerű szülővel, és amikor megtapasztaltam, hogy egy üzleti úton az átszállásra várva megtehetem, hogy a reptéren csak úgy veszek magamnak egy csizmát, mert mással épp nem tudom elütni az időmet, akkor háttérbe szorul, hogy ez az egész számvitel csak egy racionális döntés. A cég nem tudott megválni tőlem, próbáltak ugyan olcsóbb embereket találni, de azok szakmailag nem voltak megfelelőek, én pedig nem akartam sehova elmenni sokkal rosszabb fizetésért. Közben persze féltem, hogy egyszer megszűnik ez az állás, vagy megszűnik a cég, és akkor újra a rajtkövön találom magam, mert erre a munkára sehol máshol nem volt szükség.

Mármint Magyarországon. De ilyen tapasztalattal vártak volna külföldön is…

Na, itt jön az én pályám magánéleti része. Nem tudtam, és nem is akartam volna elmenni az országból a szüleim miatt. Tudod, ők egy picike szabolcsi faluból költöztek be Pestre a születésem előtt pár évvel, de valahogy sosem találták meg a helyüket a városban. Rokonuk nem volt itt, barátaik sem nagyon lettek, és mivel nincsen testvérem, tudtam, hogy ha bármi történik velük, én vagyok az egyedüli támaszuk. Ők tisztességben felneveltek, taníttattak, szerettem őket, azt éreztem: nem tehetem meg, hogy csak úgy elhúzok. És be is igazolódott, amit sejtettem: haláluk előtt külön-külön mindkettejüket sokáig ápolták kórházban, és én voltam egyedül mellettük.

Abban is részük volt, hogy 15 év után végül felálltál, és azt merted mondani, hogy váltani akarok?

Igen, bár nagyon egyszerre történtek a dolgok. A Matávnál kirobbant egy óriási korrupciós botrány bizonyos balkáni leányvállalatok körül – azért merek mesélni róla, mert ez teljesen publikus, követhető irodalma van –, ami miatt felvetődött, hogy a cég inkább önként kivonul a tőzsdéről, tehát a helyzetem elkezdett ingataggá válni. Másrészt édesanyám egy év kezelés után meghalt leukémiában, és apukám teljesen összeomlott. Én őt egy totál érzelemmentes, magába zárkózó, kötelességtudó embernek ismertem meg, aki dolgozott, hazajött, megvacsorázott, és leült a tévé elé. Nem csinált egész életében soha semmi rosszat, de nem is babusgatott, se engem, se édesanyámat. Leírhatatlan, amikor látod ezt az embert hetekig sírni, mintha 50 év szeretete egyszerre buggyanna ki. És nem elég, hogy sírt, anyám nélkül azt sem tudta, hogy hol van a pizsamája, meg hogy mit kell kezdeni azzal a sárga izével, amit csekknek hívnak. Végül a cég otthagyta a tőzsdét, és engem ugyan nem rúgtak ki, de egy új főnök alatt elkezdték megnyirbálni a munkakörömet. Ez sok volt, és mivel amúgy is azt éreztem, hogy az apám mellett a helyem, felmarkoltam egy tisztességes végkielégítést, és eljöttem. Vettem egy kis lakást, elkezdtem külföldieknek kiadogatni, és fél év szünet után gondoltam, újra keresek valami melót. Na, azt hiszem, ez volt a fordulópont.

Miért? Mi történt?

Elmentem egy nagy olajcéghez interjúra, és amikor az épületbe belépve megéreztem azt a tipikus irodaház-szagot, majd megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat, és a magas sarkúban vonuló, vibráló, kisminkelt lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt. Bármit, csak ezt nem. Miközben semmi máshoz nem értettem, csak ehhez. De akkor már jó pár éve futottak az úti beszámolóim, 2012-ben nyertem is egy blogger-díjat, az egyik nagy internetes portál is érdeklődött – szóval kvázi a semmiből felmerült ez a lehetőség, hogy miért ne… Elkezdtem számolgatni, és rájöttem, hogy a lakáskiadásból meg a cikkírásból összejön valamennyi pénz. Persze meg sem közelítette azt, amennyit előtte kerestem, de olyan euforikus és felszabadító érzés volt, hogy ezt a pénzt közvetlenül én keresem, hogy nem kell senkinek a segítsége, nem kell ezért egy multihoz bejárnom, hogy mindenkitől független vagyok, hogy ez az érzés háttérbe szorított minden mást.

A nő, aki előtte reptéren vásárolt csizmát, hirtelen elkezd ötödannyiból élni? Azért ez elég nagy személyiségbeli változás…

Ne hidd, hogy nehezen ment, még én magam is meglepődtem. Az a fura, hogy az ember évtizedeket leél úgy, hogy elképzeli magát valamilyennek, aztán jön egy fordulat, és kiderül, hogy ő nagyon másmilyen is tud lenni. És mindenki eldöntheti, hogy ettől megijed vagy inkább él a lehetőséggel. Például a tárgyak, szép ruhák, táskák iránti vonzódás abban a pillanatban megszűnt, ahogy eltűnt a fix fizetésem. Bocsánat, nem is a vonzódás szűnt meg, hanem a jelentőségük. Nem vagyok már vezető beosztású emberke, nem kell, hogy olyan szépen jelenjek meg mindig. A lakásba is elegendőek az egyszerűbb, praktikus tárgyak, nem kell a luxus, meg a szuperdizájn. Nyilván öregszem is, de a szüleim halála rádöbbentett arra, hogy nagyon véges ám az élet. Nincs időm olyan dolgokkal szarakodni, amik nem fontosak. Régen azt tök nehezen engedtem el, amikor félrement egy barátság, pióca módon megpróbáltam megjavítani. Most már úgy vagyok vele, hogy aki fontos, azzal megpróbálom, de aki nem, azzal hagyom. Nem ölök bele energiát, nem feszülök rá arra, hogy mindenki szeressen. Aki nem szeret, nem szeret, majd szeret más.

Jól érzem, hogy ettől az egész váltástól keményebb lettél?

Nem keményebb, ellenállóbb. A multis keménység pont hogy elmúlt belőlem. Régen azonnal felhúztam magam, ha bevágott elém egy másik autós. Mert olyan nincs, hogy engem valaki leelőz, nekem minden helyzetben győznöm kell. Ez a multis szellemiség. Ma már nem fontos, hogy én nyerjek, ma már azt mondom, hogy oké, barátom, menjél, legyél boldog. Viszont ellenállóbb lettem. Emlékszem, ha egy kollégám durván viselkedett velem, mimózaként képes voltam kimenni a mosdóba pityeregni. Hát, ma már ilyet senki nem tudna elérni nálam. Pedig sokszor a legnagyobb portálokon cseszegetnek, jönnek a névtelen beszólogatások, de nem érik el az ingerküszöbömet. Tudod, milyen fura látni a még mindig nagy cégeknél dolgozó ismerőseimet, ahogy bestresszelik magukat egy projekten, egy átszervezésen, azon, hogy ők a bűnbakok egy határidő megcsúszásnál, és látni, hogy már semmi nem létezik az életükben, csak a CÉG?

Sajnálod azt a 15 évet?

Nem, mert annak, hogy 46 évesen kvázi nyugdíjba mentem és azt csinálok, amit akarok, az volt az ára, hogy két évtizeden keresztül kiszipolyoztak. És azt nem is éltem meg annyira rosszul, mert akkor még nem tudtam, hogy ez mennyivel jobb állapot. Nem bánom, csak örülök, hogy túl vagyok rajta, és egyszerűen fura kívülről szemlélni, fura, hogy benne voltam. Ugyanakkor nem szeretném azt sulykolni, mint ami most tendencia kezd lenni az utazós bloggereknél, hogy kezdd újra az életed, mindenáron szakíts mindennel, adj el mindent, indulj el a nagyvilágba, éld meg az életed 3D-ben, mert csak az az igazi élet. Ezt kifejezetten károsnak tartom.

Ez azért fura, mert pont annak apropóján készítem veled ezt a cikket, hogy hogyan lehet új életet kezdeni.

De ez nagyon egyénfüggő. És ahogy elmeséltem, nekem is a szüleimmel szembeni kötelességtudat volt az első. Én könnyen szakíthattam az előző életemmel, mert nincs lakáshitelem, nincs családom, nincs gyerekem. De nehogy már ez legyen az elvárt! Nehogy már azért valakinek szégyellnie kelljen magát, mert ő gondoskodni akar a családjáról, vagy mert nem akarja összevissza rángatni a gyerekét a világban. Nehogy már azt mondjuk, hogy ha nem szakítasz mindennel, nem kezdesz új életet, nem valósítod meg magad önző módon a szeretteid kárára, akkor nem ér semmit az életed. Sokfajta érték van a világban – az utazás erre egyébként nagyon megtanít –, és mindenki mérlegelheti, hogy neki mi a fontos, hogy ő mitől fogja boldognak érezni magát. Én azokat a barátaimat nem értem, akik már korombeliek, már rég megvannak a tartalék millióik a bankban, de még mindig nem szállnak ki, mert a hatalom élteti őket. Az, hogy ők nagyon fontos emberek. Más barátaim meg azért nem szállnak ki, mert elfelejtettek a munkájuk mellett mást is találni maguknak az életben. Pánikban vannak, rettegnek, hogy unatkozni fognak, és akkor inkább beülnek még egy-két felügyelőbizottságba, mert akkor van dolguk. Nem gáz, ha a normális kötelességtudat miatt rosszkor, rossz helyen nem robbantjuk szét az életünket – de az gáz, ha hagyjuk, hogy a munkánk felzabáljon mindent. Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…

(http://travellina.hu/)

 

 

Az interjú megjelent a Mindennapi Pszichológia 2017. 1. számában

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • Téged is figyelnek!

    A „világfalu” árnyoldala

  • A számok tényleg nem hazudnak?

    Önvédelem a statisztikai adatokkal szemben

  • Vakfoltjaink reflektorfényben

    Segítenek vagy megbántanak az őszinte vélemények?

  • A megalázottak és a megszomorítottak

    Ki és miért tart ki bántalmazója mellett?

  • Apák és lányaik

  • Boldog Covid-nemzedék?

  • A hiszékenység nyomora

  • Futni valami elől – vagy futni valamiért?

    Gondolatok a futás népszerűségéről és a futásban rejlő erőről

  • A fehér és a fekete farkas

  • Nem csak a fülünkkel hallunk: a rejtett halláscsökkenés

  • Időgazdálkodás – tényleg csak egy technika?

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Ahhoz, hogy egy nőnek egészséges önbizalma, stabil identitása és megfelelő önbecsülése legyen, elengedhetetlen az apától kapott értékelés és elismerés.

A rejtett bántalmazást különösen nehéz érthetővé tenni a külvilág számára.

A jó szándékú kritika, a negatív tartalmú vélemény megfogalmazása és elfogadása fontos szerepet játszik kapcsolataink

A pszichológiában C. G. Jung honosította meg az árnyék fogalmát. Mit is jelent az analitikus pszichológiában a lélek sötét oldala, és mit lelkünk „fényes” oldala, a perszóna –...

Tehetünk-e arról, ha nincs bennünk elég szeretet? Vagy tehetünk bármit is azért, hogy legyen?

Azt állítjuk, hogy nincsen olyan személyiség, amelyiknek ajánlott vagy nem ajánlott vállalkozás indítása.