Olyan társadalomban élünk, amelyben a cinikus beszédmód, a cinikus cselekvés és a cinikus gondolkodás nem pusztán elfogadott, hanem egyenesen „racionális” viselkedésnek tűnik.
Aki a társadalom többsége vagy a hagyomány által elfogadott értékeket kigúnyolja, lebecsüli vagy kiábrándultan tagadja, az önmagát gyakran és a legkomolyabban úgy látja, hogy az egyetlen helyes életmódot folytatja. Hiszen miért is lennénk nagylelkűek, segítőkészek, önfeláldozók és törvénytisztelők egy olyan társadalomban, ahol mindenki más önző? Ez a cinizmus legfőbb logikai érve. És ez az érv hatékonyan fertőzi a gondolkodásunkat...
Kulturális értelemben divat lett cinikusnak lenni. Kiábrándult korszakban élünk, túl a modernitás nagy világmegváltó eszméin (társadalmi egyenlőség, forradalom, jobb világ, szabadság), túl a nagy társadalmi átalakulásokon (háborúk, szocializmus, hippi életforma). Úgy tűnik, semmi más nem maradt, csak a fogyasztás és a szórakozás. Magyarországon az elmúlt két évtized vadkapitalista átalakulásával különösen felerősödött ez a fajta cinikus gondolkodás. A kapitalizmus egész működésmódja a fogyasztáson, a szerzésen és a versengésen keresztül azt erősíti, hogy önzőnek kell lenni, ez az egyetlen racionális viselkedésmód, hiszen – és itt lép életbe a cinikus logika – mindenki más is önző. Aki pedig nem önző, az naiv széplélek és úgysem viszi semmire az életben. A cinizmus kemény, kiábrándult és gyakran keserű álláspont...
A politikát például már rég megfertőzte a cinizmus, de nem a nyílt, hanem a rejtőzködő változata. A modern politika középpontjában már nem az eszmék, az igazság, az emancipáció, a jobb társadalom gondolata, hanem a szavazatmaximalizálás vágya és szükséglete áll. A politika ezért nem a racionális döntések, hanem a kommunikáció szintjén dől el – ez pedig magát a politikát teszi alapvetően cinikus működésmóddá. Cinizmuson most nem azt az egyszerű esetet értem, amikor egy politikus nyilvánvalóan és cinikus módon hazudik, mert tudja, hogy az igazság úgysem derül ki. Ez persze felháborító és gyakran arcpirító, de ez csak a cinizmus felszíne. Mélyebb értelemben a politikai működésmód egésze cinizmussal van fertőzve, mert a politikai pártok – minden esetleges jószándékuk ellenére – rákényszerülnek arra, hogy gondolataikat rendkívül leegyszerűsített és popularizált formában közöljék azokon a kommunikációs csatornákon, amelyeken keresztül elérhetik a választókat, és amelyek bonyolultabb érvelést már nem tudnak kommunikálni. Szinte már ott tartunk, hogy minél nagyobb értékre vagy eszmére hivatkozik egy politikus, annál gyanúsabb, hogy éppen mást mond, mint amit értelmes ember valóban és komolyan gondolhat az adott kérdésről.
A cinizmus tehát nagyon széles spektrumon érvényesül. Egyéni életfelfogásként van egy nyers, sőt egyenes buta változata, ami a magyarországi vadkapitalista átalakulás következtében nagyon elterjedtté vált: egyetlen érték van, az egyéni érvényesülés, erőszakosnak és kíméletlennek kell lenni, különben „lenyomnak”. Ebben a formájában ez a mohó, önző szerzésvágy ideológiája. Van egy magasabb vagy szellemibb cinizmus, ami valójában nem más, mint keserű nihilizmus: nincs értelme semminek, de élnünk kell ebben a világban is, ezért legalább keressünk sok pénzt, mert talán annak van értelme. A modern társadalmat jellemző individualizmus, versengés és az ebből fakadó gyanakvás szükségképpen kitermeli a cinikus gondolkodást: ezért nehéz érvényesülnie a közösségi szellemnek, a lemondásnak, a hosszú távú, felelős politikai gondolkodásnak, vagy egyszerűen a nagylelkű segítőkészségnek.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 5. számában olvasható
