Miben különböznek a hármasikresek problémái az ikresekétől vagy más háromgyerekes szülőkétől? A hármasiker-terhesség szinte mindig (az esetek 97,3 százalékában) koraszüléssel végződik (szemben az ikerterhességgel, ahol ennek esélye kb. 50%), a terhességi szövődmények gyakorisága jóval nagyobb, vagyis már maga a várandósság is veszélyeztetett, az anya számára kritikus időszak. A koraszülés elkerülésének, illetve a terhességi idő meghosszabbításának egyik kiemelten fontos tényezője az anyai stressz csökkentése. Ebben nagy segítséget jelenthet egy tanácsadó szakpszichológus, aki tisztában van a kockázatokkal, de a protektív tényezőkkel is. Tudja segíteni az anyát félelmei, szorongásai csökkentésében, a családi, baráti erőforrások megtalálásában.

Tanácsadó szakpszichológusként kutatásomból is kiderült, hogy ez a krízis a várandósság felismerésével kezdődik, s 2-3 évre vagy akár hosszabb időre is elhúzódhat. Nézzük meg egy példán, hogy miben különbözik a hármasikres szülők élete az egyedül született gyereket nevelő vagy akár a „sima” ikres szülőkétől!

Egy anya (nevezzük Júliának) 10 éven keresztül várt a gyermekáldásra. Számtalan kivizsgálás, műtétek, lombikok: csalódások újra és újra. Utolsó próbálkozásként három megtermékenyített petesejtet ültettek be, majd óriási öröm: mindhárom megtapadt! Nőgyógyásza rögtön ismertette a hármasiker-terhesség összes kockázatát. Ettől kezdve Júlia nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy valami baj fog történni a kicsikkel: koraszülöttek lesznek, és biztos sérültek. De lemondani nem volt hajlandó egyikről sem, a redukciótól rögtön elzárkózott.

Már a várandósság elején jelentkeztek kisebb-nagyobb egészségi problémák, emiatt végül a 27. héten kórházi befekvést javasolt az orvosa. A kórházi heteket nehezen élte meg: ötágyas szobájában folyamatosan változtak a szobatársak, alig tudott pihenni. Hatalmasra növekvő pocakja miatt a legkisebb mozdulatok is nehezére estek. Ráadásul a férje is csak ritkán tudta látogatni vidékről. Semmi se valósult meg a korábban elképzelt, együtt töltött, boldog várandósságból. A 32. héten hirtelen elfolyt a magzatvíz, perceken belül orvosok és nővérek csapata vette körül, s egy óra múlva a kicsik is megszülettek. Júlia épp csak egy pillanatra láthatta őket, 2 hétre PIC-re kerültek. Kezdetben csak naponta néhányszor láthatta őket pár percre. Légzéstámogatásra volt szükségük, az anyatejet szondán keresztül kapták. Egyiküknél vesefejlődési rendellenességet is diagnosztizáltak, emiatt őt műteni is kellett. Hetekig aggódott az életükért, csak nézte őket az inkubátoron keresztül, és potyogtak a könnyei. Háromóránként fejt, ennyit tudott tenni értük, és büszke volt rá, hogy egyre több teje lett. Néhány hét múlva rendeződött az állapotuk, és „hizlaldába” kerültek. Itt már szoptathatta volna őket, de nagyon nehezen ment: picik, gyengék, és aluszékonyak voltak. Végül feladta, és cumisüvegből adta nekik a tejet. El volt keseredve emiatt, úgy érezte, nem igazi anya, ha szoptatni sem képes. Semmi sem volt olyan, mint korábbi álmaiban, ahol kisbabáját szoptatás után dalolva ringatta álomba.

Rettegett, amikor két hónap után a kicsikkel hazatérve hirtelen magára maradt: hogyan fogja ő ellátni egyedül a három síró csecsemőt? Szigorúan háromóránként kellett őket etetnie éjszaka is, de az etetések sokszor másfél óráig is elhúzódtak, ezután következett még a pelenkázás, öltöztetés, fürdetés. Hogy juthat így idő magára vagy az alvásra? A férje segített, amennyit csak bírt, de neki is dolgoznia kellett, esténként pedig a nagyszülők is jöttek felváltva. De hamar rá kellett jönnie, ez is kevés, ezért az önkormányzattól dajkát igényelt, aki hetente négyszer jött négy órára. Segítség nélkül képtelen volt kimozdulni a három kicsivel a harmadik emeleti lakásból. Nem tudta levinni a három babát a hordozóval és a 30 kilós babakocsit. A csecsemők ellátása mellett a háztartásra már alig jutott ideje, pedig régen mindig tökéletes rend és tisztaság volt a lakásban. Most nagyon zavarta a mosatlan edény és a rendetlenség. Szigorú napirend szerint kellett élniük, ebbe a kicsiken kívül, nem fért bele még egy rövid telefonálás se a barátnőkkel. Folyamatos időhiánnyal küzdött és iszonyatos fáradtságot érzett. Férje is alig aludt éjszaka az ordító babák mellett. Egyre többet veszekedtek. Úgy érezte, anyósa mindenbe beleszól, és semmit se úgy csinál, ahogy ő szeretné. Sokszor nyelt és nem szólt, mert nélküle képtelen volt boldogulni. Végül egy veszekedés alkalmával a férje az anyjának adott igazat. Ekkor Júliában eltört valami.

Úgy érezte, ez így nem mehet tovább, nem akarta elveszíteni a férjét – és nem akarta elveszíteni önmagát. Újra embernek és nőnek akarta érezni magát, nem pedig egy háztartási és anyarobotnak. Pszichológushoz fordult. Néhány hónap után kezdte jobban érezni magát a bőrében. A szakember segítségével ráébredt, hogy több időt kell fordítania magára, és több teret kell hagynia férjének is. Megegyeztek, hogy kölcsönösen adnak egymásnak egy-egy estét, amikor elmennek sportolni, s addig a másik vigyáz egy segítővel az ikrekre. Egyre többet beszélgettek, s igyekeztek kettesben is elmenni egy-egy este. A barátokat is bevonták a gyerekfelügyeletbe. Júlia lassanként fizikailag és lelkileg is megerősödött. Pszichológusa segítségével ráébredt, hogy csak férjével közösen tudják ezt a kritikus élethelyzetet megoldani. Egész értékrendje megváltozott: tudatosult benne, hogy a nehézségek mellett, melyeket el kell viselni, a férje és a gyerekei mennyi örömet adnak, s inkább nekik igyekezett megfelelni, mint környezete és saját maga korábbi elvárásainak. Megértette, hogy nem lehet tökéletes és ideális anya, de elég jó igen.

Schwenner Zsuzsanna

tanácsadó szakpszichológus