Mindenkinek ismerős az az állapot, amikor egyszer csak megállunk, és megkérdezzük magunktól: Mi a bajom valójában? Mit érzek pontosan? Ezt most miért csináltam? Miért vagyok tulajdonképpen ideges? Mit is szeretnék? El kell ezen gondolkodni, nem mindig jön spontán a válasz. Vagy ha a kapcsolatunkról gondolkodunk: Mit rontottunk el? Mi történt velünk?  

Ugyanez igaz másokkal kapcsolatban is. Ki ne ismerné az érzést – ha máshonnan nem, gyerekkorából biztosan – amikor értetlenül állunk a másik viselkedése, reakciója előtt, és elgondolkodunk, vajon mi lehet valójában a baja? Vagy mit szeretne igazából?

Mentalizációs „hibák”

Az alábbiakhoz hasonló problémákkal gyakran találkozunk.

• Előfordul, hogy valaki egyszerűen visszautasítja a másikról való gondolkodást. Nem akar erre energiát pazarolni, mondván, ő miért figyeljen másokra, ha rá sem figyel senki…
• Az sem ritka, hogy valaki annyira szenzitív, hogy szinte betegesen túlteng a képzelete a másikat illetően. Ez a működés rengeteg szenvedést okozhat. Ilyen esetben az a feladat, hogy a páciens felismerje: mindezek a gondolatok alapvetően az ő gondolatai – nem biztos, hogy a másik ugyanígy gondolkodik…
• A mentalizációt úgy is túlzásba lehet vinni, ha a másik mentális állapotára túl érzékenyen figyelünk. Ez a fajta működés általában a bizonytalanul kötődő gyermekeknél alakul ki, ahol sosem lehet tudni, mi zajlik a szülőben, minden rezdülésére figyelni kell. Ez a túlzott figyelem aztán később minden kapcsolatban megjelenik, megterhelve ezzel a másikat...

Különböző helyzetek többféle nézőpontból…

Megtanulható az is, hogy felismerjük önmagunkban, hogyan szabja meg saját mentális állapotunk azt, miként érzékeljük a többi embert. Ehhez először a saját érzéseinket, vágyainkat kell tudatosítani, mint például: fáradt vagyok, türelmetlen vagyok, csalódott vagyok, másra számítottam, egyedül akarok lenni, csendre vágyom, stb. Aztán tudnunk kell azt is, hogy bizonyos állapotainkban ugyanazokat az embereket másként fogjuk érzékelni. Bármilyen helyzetet lehet több perspektívából szemlélni, nem csupán  a sajátunkból. A mentalizáció – ebben az értelemben – egyfajta távolságtartást eredményez, mely segít abban, hogy különböző helyzeteket többféle nézőpontból érzékeljünk. Egy egyszerű példa: társaságban ráköszönünk valakire, ám ő nem köszön vissza.

„Először azt gondoltam, azért nem vesz észre, mert megsértődött rám a múltkor, aztán eszembe jutott, lehet, hogy nem lát jól – nincs rajta a szemüvege –, végül megállapítottam, annyira elmélyült egy beszélgetésben, hogy nemcsak engem, senkit sem vesz észre a környezetében.”

A mentalizációs készség – bár van hasonlóság, – nem azonos az empátiával. Az ugyanis mindig mások érzelmi állapotára vonatkozik, önmagunkra nem…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 4. számában olvasható