A szenvedély története

Sok tudományterülethez hasonlóan a szenvedélykutatás úttörői is a korabeli filozófusok voltak.  Munkásságuk eredményeként két egymással ellentétes nézőpont fogalmazódott meg.

• Az első álláspont szerint a szenvedély a kontroll elvesztését jelenti. Például Platon azt tartotta, hogy míg az értelem az istenség felé emeli az embert, addig a szenvedély az állatias ösztönök és a testi vágyak csábítása irányába taszítja. Ehhez hasonlóan Spinoza azt fejtegette, hogy az elfogadható gondolatok az értelemből származnak, míg az elfogadhatatlanok a szenvedélyből erednek. Továbbá, a szenvedélyt átélő ember egyfajta szenvedést is megtapasztal, amely összefügg a szenvedély és a szenvedés szó közös eredetével (passio= szenvedés, passion=szenvedély), amelyek magyarul is egybecsengenek. E nézőpont szerint tehát a szenvedélyes emberek passzív, kiszolgáltatott lények, akik a saját szenvedélyük rabjai, mert elveszítik az uralmat érzelmeik és vágyaik felett.

• A másik filozófiai nézőpont sokkal pozitívabb képet fest a szenvedélyről. Például Arisztotelész úgy vélte, hogy a szenvedély miatt nem kell szégyenkezniük az embereknek, mivel ez kifejezetten emberi tulajdonság – sőt, az emberi működés lényegét jelenti. Ugyanakkor Arisztotelész is úgy véli, hogy a szenvedély szabályozása szükséges, hogy a negatív következményeket elkerülhessük. A szenvedély Descartes szerint is a kifejezetten erős érzelmek átélésére való hajlam, vagy öröklött viselkedési tendencia, amely alapvetően pozitív. Rousseau még ennél is tovább ment, és azt állította, hogy a szenvedély a tudás és az igazság megismeréséhez vezethet.  Hegel továbbá azt állította, hogy a szenvedély rendkívül energikussá tesz, sőt szükséges a magas szintű eredmény, teljesítmény eléréséhez. Mások – mint például Kierkegaard – azt állították, hogy a létezés szenvedély nélkül csak egy mintha-létet jelent.

A második nézőpont szerint tehát a szenvedélyes emberek nem csupán aktívabbak, hanem azt mondhatjuk, hogy valamilyen adaptív előnyük származik a kontrollált szenvedélyből.

A szenvedély pszichológiája

Bár a szenvedély mindig ismert és fontos jelenség volt az emberiség történelme során, lélektani elemzésével egészen mostanáig meglehetősen kevés kutatás foglalkozott. Megértésével, leírásával, jelentőségével kapcsolatban a filozófusokéhoz képest igen elenyésző pszichológiai koncepció látott napvilágot.

A pszichológia tudománya egészen a 2000-es évek elejéig nemigen tudott mit kezdeni a szenvedély jelenségével. Gyakorlatilag ignorálták a témát, nem foglalkoztak vele, mintha nem is létezne, vagy tudományos vizsgálódásra alkalmatlan lenne. De hát melyik tudomány foglalkozzon a szenvedéllyel, ha nem éppen a pszichológia? A jelenséget alaposabban elsőként Robert J. Vallerand kanadai pszichológus kezdte vizsgálni, s az utóbbi tizenhárom év során már öt nemzetközi kutatócsoport több mint száz tudományos cikket publikált a témában.

Mi is a szenvedély?

A szenvedély kettős modellje szerint olyan, bennünket bizonyos tevékenység(ek) elvégzésére sarkalló erőteljes hajlamról van szó, amely egyfajta örömmel, jóérzéssel tölt el, és amelyet fontosnak tartunk, ezért jelentős mennyiségű időt és energiát fordítunk rá.  

A szenvedély két típusát határozhatjuk meg, a harmonikus és a megszállott szenvedélyt.

• A harmonikus szenvedély esetében az egyén szabad választás alapján köteleződik el egy tevékenység mellett. Ez a szenvedély növeli az adott aktivitás (pl. sport, művészet, stb.) művelésére irányuló motivációt, amely így aztán az egyén identitásának részévé válik – anélkül, hogy veszélyt jelentene számára. Harmóniáról ezért beszélhetünk, mert a kedvelt tevékenység – amely külön teret igényel magának az életünkben – nem kerül konfliktusba annak egyéb fontos aspektusaival (pl. család, munka). Sőt, az így átélt kontrollált szenvedély segít fenntartani az egyensúlyt a szenvedélyesen végzett cselekvés és más fontos tevékenységek között. Számos kutatás feltárta például, hogy a harmonikus szenvedéllyel élők pozitív érzelmekről, valamint remek kapcsolati minőségről számolnak be, inkább hajlamosak átélni az áramlat-élményt (az ún.  „flow”-t), és kifejezetten elégedettek az életminőségükkel.

• Ezzel szemben a megszállott szenvedélyt átélő emberek leküzdhetetlen vágyat éreznek bizonyos cselekvés végrehajtására – ez pedig súlyos következményekkel járhat az individuumra nézve attól függően, hogy milyen az adott tevékenység társadalmi megítélése és ez miként érinti az egyén önértékelését. Számos kutatás hangsúlyozza a két szenvedélytípus közötti eltéréseket. Például a megszállott szenvedéllyel élők inkább az adott tevékenység negatív következményeiről számolnak be, mint például az összeütközések a munkával, a családdal, testi tünetek, kapcsolati problémák stb. Míg az elköteleződés és az adott tevékenység szeretete hasonló mértékű mindkét szenvedélytípusnál, a következményekben drámai eltérések tapasztalhatók.

 A szenvedély biológiája

A szenvedéllyel kapcsolatos kutatások egy másik iránya agyunk két jutalmazó-megerősítő alrendszerének (az emlős fajokra jellemző) sajátosságait és a modern kultúra ellentmondásosságát emeli ki a szenvedélybetegségek kapcsán. Az egyik alrendszer a „kedvelni valamit”, a másik pedig az „akarni valamit” motivációért felelős. Akkor élünk át örömöt, ha jutalomban részesülünk, ilyenkor az előagy opiátközpontjában és az agytörzs bizonyos magcsoportjaiban növekszik az aktivitás. Amikor el akarjuk érni a jutalmat, és ezért bizonyos tevékenységeket (viselkedést) alkalmazunk, akkor a középagy dopaminközpontjában nő az aktivitás. Tehát az örömért felelős alrendszer célja a jutalom megszerzése, az akarásért felelős alrendszer pedig „csak” elővételezi a jutalmat és arra sarkall, hogy végezzük el a jutalom megszerzésére irányuló viselkedést. Ez a két rendszer egymástól viszonylag függetlenül is képes működni, ami jól magyarázza a szenvedélybetegségek kialakulásának lehetséges biológiai okait. Ugyanis valószínű, hogy amikor az ember szerfogyasztó, akkor az akarás rendszere a szer állandó keresésére, fogyasztására, hajszolására ösztönöz, még akkor is, amikor az már nem vezet örömhöz. Ez a fajta működés állhat a szenvedélybetegségekre jellemző kényszeres viselkedés hátterében (gondoljunk az alkohol-, nikotin- és drogfogyasztásra). A szenvedélybeteg (azaz a függővé vált szerfogyasztó, vagy aki egy viselkedésnek lett rabjává) életének minden fontos részét kész kockára tenni, feláldozni, hogy hozzájuthasson a drogokhoz. 

Szenvedély, popkultúra, fogyasztás

A nyugati világban a Második Világháború utáni időszak kulturális és gazdasági átalakulásának részeként kialakult popkultúra a modern tömegmédia eszközeit (képi kultúra, fogyasztói kultúra, népszerűség) felhasználva teljesen új kereteket adott a szenvedélynek. Megszületett a rajongás kultusza. Ebben a szép új világban az emberi természet egyik alapmotívumára, a szenvedély iránti veleszületett érzékenységünkre egész iparág épül. Rajonghatunk a fogyasztói társadalom által felkínált termékekért: zenei stílusokért, mozifilmekért, ruhaneműkért és kiegészítőkért. A rajongás intenzívebb, ha valós személyek testesítik meg a terméket, ezért előadóművészekkel, az átlagosnál vonzóbb modellekkel, sportolókkal és színészekkel (sztárokkal) kell hitelesebbé, eladhatóbbá tenni a szenvedélyes vásárlást. A rajongói csoport már serdülőkortól fogva identitásformáló tényezővé válhat, így a közösségi média elterjedésével a popkultúra által rajongássá átalakított szenvedélyes vonzalom még hatékonyabban irányítható, formálható, és – ami a legfontosabb – vásárlói tevékenységgé fordítható.

Rajtunk múlik, hogy a szenvedélyből ártalmatlan rajongás vagy kóros függőség kerekedik?

 Azok az élőlények, akik hozzánk hasonló bonyolult idegrendszerrel és fejlett társadalmi-technikai környezettel rendelkeznek, ki vannak téve a szenvedélybetegség magas kockázatának. Sajátos, genetikailag előhuzalozott szervezetünk kémiája sérülékennyé, kiszolgáltatottá teszi neurológiai rendszerünket, modern környezetünk pedig széles kínálatban zúdítja ránk a függőséget, hozzászokást kiváltó ingereket a lassan ölő drogoktól a gyors lefutásúakig, a legálistól az illegálisig, a kémiai szerektől a viselkedéses addikciókig.