Ha az orvos megbetegszik…
Az orvosszerep feladása?
Egészségügyi dolgozók számára szervezett támogató csoportjaink tapasztalatai és a szakirodalom egyaránt azt támasztja alá, hogy nagyon gyakran a tagadás a jellemző az orvosokra, ha tüneteket észlelnek magukon – ezért történik sokszor az, hogy már csak akkor jelentkeznek ellátásra, amikor a problémát nem lehet tovább hárítani, már komoly a baj... Robert Klitzman, a Columbia Egyetem (USA) professzora 48 orvossal készített interjú alapján írt könyvet a témáról, melyben megállapította, hogy amikor megbetegedtek, a megkérdezett orvosok mindegyikét meglepte az orvosszerepből a betegszerepbe való átmenet, főként mert azt gondolták, hogy tudják, mi ez. Pozitív hozadékként számoltak be azonban arról, hogy a betegség-tapasztalat később növelte a betegekkel kapcsolatos érzékenységüket. Ezek az interjúalanyok – hasonlóan más orvosokhoz – orvosként, s nem betegként definiálták magukat, ez jelentette önmeghatározásuk abszolút bázisát. Ennek egyik oka, hogy az orvoslás, túl a pénzbeli és státusz-elismertségen, számukra „az élet értelmét" is jelenti. Strukturálja és szervezetté teszi életüket, ám ha az illető megbetegszik, ez az általános struktúra és szervezőelv is megbillen, ami különösen nehézzé teszi a betegszerep elfogadását. Az orvosoknak tehát nem csupán az egészségesből a beteg szerepébe való átmenettel kell megküzdeniük, mint az átlagembereknek (laikusoknak), hanem ezzel a másik identitás-problémával, az egész viselkedésüknek keretet adó orvosszerep feladásával is. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az átmenet, az „orvos-Én” és a „beteg-Én” kontrasztja megrázza őket.
Tovább nehezíti a saját magukkal való törődést és a betegszerep felvételét, hogy az orvosok általában morális kötelességnek tekintik az egészséget: esküjében az orvos azt fogadta meg, hogy segít a betegeken – így ő nem dőlhet ki! Bizonyos orvosok azt mondták a fentebb említett interjúkban, hogy a legrosszabb, ami történhet velük, ha betegszerepbe kerülnek... Azoknak az orvosoknak különösen nehéz átadni a kontrollt és felvállalni az öndiagnózist és ön-gyógyszerelést, akik azonos szakmában vannak/voltak, mint a betegségük (például onkológusnak saját daganatos megbetegedése esetén). Az orvosi tudás segít, de akadályoz is. Például nehezíti az orvos-kiválasztást. Ezért jelennek meg a szélsőséges reakciók: vagy nem fordul senkihez a szakember a saját problémájával, vagy éppenséggel harmadik-negyedik-ötödik véleményt is kér, és mégsem tud megbízni azokban.
Kívül és/vagy belül?
A kórházi kezelésen átesett orvosok saját tapasztalatuk által szembesültek azzal is, hogy a gyógyítás rendszere nem a páciens, hanem az orvos és az egészségügyi intézmény ideje szerint működik. Megélték a várakozás és a szenvedés viszonyának összefüggését... Ez a tapasztalat azonban előrevivő is lehet: saját betegségükből sokat tanulhatnak, fontos felismerésekhez juthatnak betegellátási munkájukat illetően. Így például jobban megértik a betegek együttműködési problémáit, továbbá a különböző tünetekre és kezelési eljárásokra adott reakcióit az alapján, amit saját magukon tapasztaltak, illetve ahogy velük, mint betegekkel bántak.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában olvasható
Ajánlott cikkeink
Utazás a billentyűm körül
Egy hazai „tanulmányút” margójára
Szakmai delelőjén minden magára adó orvos megpróbál megszervezni magának egy olyan tanulmányutat, amelyik illik szakmai fejlődésébe. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen én is ezt tettem, de már jóval túl ...
„A kockázatokról és mellékhatásokról...”
Mitől fél a beteg - és mitől tart az orvos?
„Én azt szoktam mondani a betegeknek, hogy a betegtájékoztatót inkább el se olvassák, mert csak megijednek tőle” – egy orvosi kommunikációs tréningen egy belgyógyász fogalmazta meg ezt a véleményt, s ...
MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2026/1 Lélek és gépek
Az előfizetés ára 7,560 Ft. Több, mint 15% kedvezmény éves előfizetés esetén!
Előfizetek
