Az irányítás és a kontroll átvételének egyik legelső állomását a saját tetteinkért való felelősségvállalás jelenti. Például a dugóban ülve mennyire egyszerű szapulni a rendőröket, akik épp most nincsenek itt, hogy rendet csináljanak, bezzeg sebességtúllépéskor egyből ott teremnek... Mindeközben elfelejtjük, mi döntöttünk úgy, hogy autóba ülünk, nem pedig kerékpárra pattanunk vagy vonatra szállunk, továbbá arról is, hogy épp akkor indultunk útnak, és végül mi választottuk az adott útvonalat is. És bizonyára még lehetne folytatni a sort… A másokat hibáztató és a felelősséget áthárító működésmód nagyon tipikus, pszichológiai szempontból azonban két súlyos probléma van vele. Egyrészt a fenti viselkedés inkább a gyerekek esetében tekinthető elfogadható és adekvát magatartásnak, akik kb. 5-6 éves korukig még másokat hibáztatnak saját, balul végződő cselekedeteikért. Másrészt pedig válaszreakcióként messzemenőkig kimeríti a megterhelésre adott distressz-reakció fogalmát, annak minden negatív testi és lelki következményével együtt.

A főszerep eljátszásához, tehát az aktív, irányító, döntéshozó pozíció betöltéséhez a felelősségvállaláson túl célok is szükségesek. A célok mutatnak utat, ezek jelölik ki, hova tartunk, mit akarunk az élet különböző területein (pl. kapcsolatok, anyagiak, egészség tekintetében) megvalósítani. Célok hiányában komoly belső űrt élünk át, amelyet az egyik oldalon leginkább a bizonytalanság és a kétségbeesés, míg a másikon az unalom érzése ural. A bizonytalanság és a kétségbeesés élménye abból ered, hogy célok hiányában elveszítjük tájékozódási képességünket, az iránytűnket – ha úgy tetszik, a navigációs rendszerünket –, amely nélkül csupán céltalanul bolyongunk, sodródunk az eseményekkel, s nem találjuk a nekünk megfelelő irányt. S mivel „a céltalan hajósnak nem kedvez a szél” sem, ezért a potenciális választáslehetőségét hordozó helyzetek a döntés és az elköteleződés terhe miatt tovább fokozzák a kétségbeesést. A folyamatos bizonytalanság, aggodalom és kétkedés könnyen vezethet szorongásos kórképekhez, álmatlansághoz, vagy akár pszichoszomatikus tünetekhez. A céltalanság miatt tátongó űrt, az unalmat gyakran pótcselekvésekkel töltjük ki, ehhez pedig napjaink fogyasztói társadalma kiváló táptalajként szolgál. Gondoljunk csak arra, amikor érzékszerveinket egyidejűleg és intenzíven stimuláljuk oly módon, hogy „giga mennyiségű” pattogatott kukoricával és literes üdítővel a kezünkben ülünk a 3 (esetleg 4)D-s élményt nyújtó moziban. Az online létezés végtelen repertoárja vagy az élvezeti szerek által nyújtott lehetőségek szintén ezt az űrt fedhetik le. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem a nehéz, céljaink megvalósításával töltött időszakot követő, megérdemelt és jóleső semmittevésről van szó, amely a töltekezést és az újbóli bevetéshez szükséges erőgyűjtés csendjét szolgálja, hanem arról az unalomról, amit egy látszólag aktív folyamat közben élünk meg.

Valódi, motiválni képes céljaink megtalálásához nincs recept, hiszen ezek legalább annyira változatosak, sokfélék és színesek, amennyire mi magunk is egyediek és megismételhetetlenek vagyunk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 1. számában olvasható