A szerelem a világ legerősebb egyetemes „érzelmi hullámvasútja”. Nincs olyan nép, kultúra vagy vallás, ahol – bár változó mértékben – ne ismernék ezt az érzést. A hidegnek nevezett, szinte érzelemmentes szerelem másik véglete a halálos szerelem, ahol az élet nem ér annyit, mint az érzés, amit a másikra vetített gondolatok, a másikból merített érzelmek és a másik jelenléte által kiváltott biológiai ingerek összessége szül az emberi agyban. Igen, Shakespeare világszerte ismert alkotása Rómeó és Júlia szerelméről klasszikus példája a szerelmi függőségnek. Ahhoz, hogy Shakespeare ilyen művet alkosson, önmagának is meg kellett tapasztalnia a szerelem okozta kémiai elváltozásokat az agyban, amelyek függőséget okoznak. Tudományosan azonban csak most kezdjük megérteni kábító hatásának biológiai összetételét – s mivel a szerelem szubjektív érzelmi képlet, az agyban nehezen mérhető kémiai elváltozásokról van szó, amelyeket valószínűleg nehezebb lesz megfejteni, mint az ember teljes DNS képletét.

Érzelmi hullámvasút

Több oka van, mondhatnám számtalan, hogy a szerelmet érzelmi hullámvasútnak neveztem. Az egyik, hogy nem egyformán szeretünk:lehet, hogy akit szeretünk, nem szeret minket, vagy fordítva, aki minket szeret, nem gyújtja lángra a bennünk hibernált szerelmi tüzet – ennek érdekes módon tudományos megerősítése is létezik. Egy amerikai tanulmányban a kutatók két kérdésre úgy a nőktől, mint a férfiaktól meglepően magas arányban (95%) igen választ kaptak. Az egyik kérdés az volt: „Visszautasított-e már valaki téged, akit igazán szerettél,” a másik: „Elutasítottál-e már valakit, aki téged igazán szeretett?”. Az eredmény számomra nem meglepő. Ha komolyan, mélyen – és lehetőleg objektíven (külső szemlélőként) – elgondolkodunk régebbi viszonyainkon, barátaink kapcsolatain vagy akár régi olvasmányainkon, magunk is megállapíthatjuk, hogy a szerelem legnagyobb ellensége – akár kezdetben, akár folyamatában – az érzelmek (a ragaszkodás, a vágy, az önfeláldozás, a figyelem, az álmok, a célok, stb.) intenzitásának különbözősége. Hosszú távon viszont az idő a szerelem gyilkosa, aminek a legfőbb oka a habitus, avagy a megszokás és az ingerhiány. Az utóbbira szokták mondani: „ ha az ember mindennap csak rántott csirkét kap, azt is megunja …”

De mégis a legnagyobb fájdalom – s ebbe emberek ezrei haltak bele – a szerelem viszonzásának hiánya. A különböző intenzitású szerelem nem más, mint eltérő érzelmek viselkedési megnyilvánulása, s ez az erősebb érzelmekkel ragaszkodó és vágyakozó félnek fájdalmakat okoz. Ezek a fájdalmak a művészet alappillérei, hisz nincs még egy olyan egyetemes téma az ember történetében, mint a szerelem. Ritka az olyan irodalmi, zenei vagy képzőművészeti alkotás, amelyből hiányozna a szerelem – a beteljesült szerelem, a szerelmi fájdalom a világirodalom és a művészet legszebb alkotásainak ihletői. A „bestseller” könyvek nagy része a szerelemről szól. Miért vesszük őket? Projektív érzelmeink és vágyaink táplálékai ezek. Azonosulunk a művel, amelyen keresztül az agyunk – akár kis mennyiségben is – hozzájut azokhoz a kémiai anyagokhoz, amit csak valós szerelem teremt meg benne. Szükségünk van ezekre a belsőleg termelt – népnyelven örömhormonokra, tudományos nyelven endogén (belső) – kábítószerekre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, s hogy életünk teljes legyen. A testi vágyat könnyen – akár önmagunk is – ki tudjuk elégíteni, ám az agy, avagy (ha az érzelmi világról beszélünk) a lélek vágya nem azonos az ösztönökkel. A lélek beteljesülendő vágyakkal, motivációval, a képzelet irányításával, intellektuális, szellemi alkotással, gondolatok manipulálásával és érzelmek teremtésével elégül ki. És ehhez kell a művészet, a szerelmes olvasmányok, a filmek, a képzelet, a versek, a világot megváltó mondások vagy a könnyekre csábító idézetek.

Belsőleg termelt kábítószerek?

Amerikai kutatók olyan embereket tanulmányoztak, akik a kérdőív – és persze saját bevallásuk alapján – nagyon szerelmesek voltak. Az agy vizsgálata fokozott agyműködést mutatott ki az agy egyik nagyon kicsi, de fontos részében, amit úgy neveznek, hogy ventrális tegmentális terület (angolul Ventral Tegmental Area – VTA). Ez jelentős szerepet játszik mindennapi örömeinkben, amiket az agy „boldogságközpontján” keresztül tapasztalunk meg. Ezen a területen belül ”laknak” az ApEn-nek nevezett agysejtek – az általuk termelt dopamin egy természetes stimuláns, és fontos szerepe van az agy egészséges működésében, az átala irányított érzelmekben és viselkedésben. S itt egy roppant érdekes biológiai felfedezés: a szerelem hatására (belsőleg) termelt dopamint a VTA-ban mesterségesen elő lehet idézni (külsőleg) kokain-bevitellel. Tehát leegyszerűsítve: a szerelem (egy érzelemkoktél) és a kokain (egy illegális kábítószer) ugyanazt a reakciót váltja ki az agyban!

S ennek az ismeretnek a tudatában amerikai professzorok – Fisher és Brown – végre meg tudják magyarázni, miért van az, hogy nehezen tudunk lemondani arról, akit nagyon szeretünk, bár az elhagyott bennünket. A szerelem termelte dopamin azt az agyi boldogságközpontot aktiválja, amely nagy részben irányítja a motivációt, az akaratot, az összpontosítást és a sóvárgást. Érdekes módon úgy a szerelem, mint a kokain hatására termelt dopamin ezeket az érzelmeket harmóniában tartja – avagy kielégíti a receptorokat, amelyeken keresztül a dopamin kifejti a hatását. Az agy ily módon generált örömforrása pozitívan hat az egész testre. Viszont a dopamin hiánya – akár a kábítószer-függőségben –a reménytelen szerelemben vagy az elhagyott szeretőben sóvárgást és megvonási tüneteket okoz, az utóbbi pedig erősíti a vágyat a szerelmi érzést kiváltó személy iránt. Ez a folyamat a függőségi betegségek egyik klasszikus avagy jellemző megnyilvánulása. Ezzel magyarázható az, hogy az elhagyott szerelmes a sóvárgás, illetve a megvonási tünetek erőteljességétől függően feláldozhatja életét, vagy akár ölni is képes lehet.

Az intenzív szerelem minden jellemzője vonatkoztatható a káros szenvedélyekre is. A szerelemben folyvást arra az emberre gondolunk és fókuszálunk, aki az érzelmi hullámvasutat elindítja bennünk. Ha minden simán menne, ha nem volna kockázat, erőjáték, színjáték, ha minden úgy lenne, ahogyan mi szeretnénk, talán nem is lennénk szerelmesek. A hullámvasút kell ahhoz, hogy érzelmi központjaink aktiválva legyenek. Ezért van az, hogy megbocsátunk még akkor is, ha szerelmünk mérhetetlen fájdalmat okozott; hogy hiszünk a változásban, ami ritkán létezik; hogy szerelmünk cinkosává válunk a bűnben; hogy azt is megtesszük, amiről soha nem is gondoltuk volna, hogy valaha is meg tudnánk tenni; hogy megváltozunk, miközben azt reméljük, hogy ő változik meg… Miért is? Mert amikor nincs, akkor kell igazán – akkor kínoz az érzelmi megvonás, az a szörnyű sóvárgás a hullámvasút „kezelője” iránt. Csak ő kell – mert csak ő tudja elindítani a dopamintermelést…

Kit is szeret(t)ünk?

A rossz hír az – amint azt már a költők is megfogalmazták –, nem biztos, hogy egy embert szeretünk, hanem az érzést , amit az ő jelenléte által meg tudunk élni. Ez az érzés az az érzelem-koktél, amely az agy boldogsághormonjait (többek között a dopamint) termeli. Ez az érzés KELL nekünk. Ezért aztán képesek vagyunk olyan tulajdonságokat rávetíteni szerelmünk alanyára, amelyekkel esetleg egyáltalán nem rendelkezik, de ha mégis, ezeket a vonásokat mi nagyítóüveg alatt látjuk. Mi színezzük ki, mi alkotjuk meg őt úgy, hogy nekünk jó legyen. S amikor elmúlik a szerelem, képzeletünk holografikus ruhája lehullik szerelmünk tárgyáról. Akkor látjuk – olykor meglepődve – igazi valójában azt az embert, akit a világ is lát vagy látott. Olykor – visszatekintve a múltba – nem is értjük, miért és hogyan tudtuk őt szeretni. Pedig egyszerű a válasz: akartuk szeretni, és – megint csak a költőket idézve – olyan dolgokat láttunk benne, amit rajtunk kívül senki a világon nem láthatott. Így ez az érzés rajta keresztül csak a miénk volt.

A szerelem biológiai vonatkozásában a tudósoknak több kérdést kell még megválaszolniuk. Többek között tanulmányozni szükséges azt, hogy milyen az „első látásra” szerelem? Az állatvilágban az ösztönös vonzódás figyelhető meg, ám a szerelmi hullámvasutat ki nem próbált instant szerelem nem magyarázható a dopamin okozta örömforrással. Hasonlóképpen nincs tudományos válasz arra sem, hogyan és kit választunk – és miért éppen őt? Miért pont őt ruházzuk fel azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megindítják bennünk a dopamintermelést? Lehet, hogy (saját értékelésünk szerint) a választott személyben megvannak az „alapok”, amire képesek vagyunk építeni? Az ész és az érzelem kölcsönhatása ugyancsak sok kérdést tartogat még a tudósok számára.