Tegyük fel, hogy meglátom a barátomat egy vonzó nővel nevetgélve édelegni egy utcasarkon és iszonyú féltékeny leszek. Hiába győzködöm magam, hogy ez bizonyára teljesen ártatlan dolog, biztos csak munkatársak, a barátom hű hozzám, tudom, hogy soha nem csalna meg, és hiába reménykedem, hogy a vonzó nő voltaképpen jegyben jár, attól sajnos nem tudok elvonatkoztatni, hogy a nőt vonzónak látom, hogy édelegnek és hogy – akármennyire is küzdök ellene –a féltékenység szétmarja az agyamat... 

Különösen ezzel az utóbbival nehéz mit kezdeni, hiszen ebben az érzésben valószínűleg egy egész élettörténet minden tapasztalata, szorongása – és persze a jelenlegi kapcsolatunk zökkenői is megjelennek. Azonban amikor féltékenységem magas fokán a jelenetet megcsalásként diagnosztizálom, ez a sok összetevő mégsem tudatosul bennem. Azaz nem tudom felismerni, hogy abban, ami számomra megjelenik, nem a világ adja magát akképpen, amilyen, hanem abban, ahogy látom, egész addigi élettörténetem, önbizalomhiányom, féltékenységem stb. egyaránt kifejeződik. 

Az elém táruló látvány értelme tehát bennem jelenik meg, nem a jelenetben magában rejlik. Ezt nevezi a huszadik századi filozófiai iskola, a fenomenológia intencionalitásnak. Ez azt jelenti, hogy a tudat és a tárgy (azaz bármi, amit látunk) össze van kötve egymással: nincsen tudat tárgy nélkül – de ami még fontosabb, nincsen tárgy tudat nélkül. A tárgyak tehát nem önmagukban azok, amik, hanem jelentésük, értelmük abban áll, ahogyan számomra, a tudatom számára megjelennek. Azaz a dolgok értelme nem önmagukban van, hanem én adom nekik. Innen elég könnyű belátni (de alkalmazni annál nehezebb), hogy ami nekem ezt jelenti, az másnak mást. Ami nekem piros, az neked halványsárga, ha megfeszülsz, se tudod pirosnak látni. Attól függ, honnan nézük, milyen perspektívából. Attól függ, ki nézi, milyen perspektívából és hogy abban a perspektívában milyen élettapasztalatok, tudattalan motívumok, meggyőződések munkálnak.

Ha például később egy barátnőmnek leírom a fenti jelenetet, felsorolom azokat a gyanús jeleket, amelyeket a kedvesem viselkedésén láttam: „hiszen látom”, hogy a viselkedése gyanús. Pedig a gyanú hozzám tartozik, én vagyok az, aki gyanakszom, de én mégis őt gyanúsítom. Ám ha a barátnőm tárgyilagosabb tekintete átlát rajtam, mert jól ismer, akkor figyelmeztethet, hogy az, ahogyan látom a dolgot, pusztán féltékenységem kifejeződése. Ezt persze nem hiszem el neki, hisz „a saját szememmel láttam” – vagy éppen hogy boldogan elhiszem, mert elaltatja a szorongásom. Ha ez utóbbi történik, vagyis elalszik a gyanúm, ez azt jelenti, hogy a „külső valóság” ugyan nem változott, azaz az utcasarki nevetgélés megtörtént, de számomra egy új valóság lépett életbe, amelyben a barátom hű hozzám. Ekkor már a múlt is változik, ugyanis az új értelmezés nyomán máshogyan is emlékszem a történtekre: az édelgés nevetgéléssé finomodik, felidézem, hogy legalább fél méterre álltak egymástól és, hogy a párom inkább udvarias volt csak, semmint széptevő.

A gondolatkísérletet tovább folytatva elemezhetnénk, hogy vajon mi játszódott le a terítéken lévő jelenet másik két résztvevőjében: a páromban és a vonzó nőben. Vegyük csak a barátomat! Ha vallatóra fognám, valószínű, hogy „tagadna”: nincs köztük semmi. És lehet, hogy valóban nincs viszonyuk, csak valami kis rezgés vibrál köztük, ami talán még magában a barátomban sem tudatosult. Lehet, hogy éppen faggatózásom adja meg a lökést addig tudattalan vonzalmának. Mindenestre, ha nem hiszek neki, mert meg vagyok győződve az igazamról, akkor két szubjektív valóság születik, amelyek nem vetnek számot saját szubjektivitásukkal, hanem a nagybetűs valóság rangjára, azaz totális érvényességre tartanak igényt: mindkét fél azt bizonygatja, hogy neki van igaza.A jelenet valósága tehát más és más lehet a három résztvevő számára, és még az egyes emberen belül is változhat: édelegtek! Csak nevetgéltek! Vagy mégis édelegtek...? Ide-oda hányódom a lehetséges valóságok között. És, ha még sikerül is kiküzdenem magamban az egyik igazát, valószínűleg soha nem fogok teljesen megnyugodni vele kapcsolatban. 

A valóság tehát billenékeny dolog. A filozófia évezredeken keresztül hitt az egyetlen lehetséges valóság létezésében, abban, hogy létezik egy tényszerű külvilág, amelynek mindenki: tudósok, szerelmesek, pszichológusok különféle módszerekkel a megismerésére törnek. Azonban a fenomenológiai nézőpontja már „realistábban” vet számot én és világ viszonyával, és azt mondja: az ember az, aki megkonstruálja világát – már az észlelés szintjén. Mindenki olyan világot észlel, olyan világban él, amit az határoz meg, ahogyan ránéz, amilyen „szemüveget visel”.