A póker nagyjából az utóbbi öt évben robbant be itthon is a köztudatba, egyszerre rengetegen kezdtek el játszani. Játszani? Dolgozni? Szárnyalnak a sikersztorik, sorra nyílnak az online termek, akár egy dollárral is nekivághatsz, hogy felépítsd a vagyonkád, és persze trendi – olyan ez, mint az aranyláz. Hát kell ennél jobb állásajánlat? Lehet játszi könnyedséggel ennél több pénzt keresni? Szerencsejáték ez egyáltalán? Meggazdagodhatsz – de mit fizetsz érte? Mitől nem válsz a szereppé, amit a teremben felveszel – a konzervatív megfontolt, az agresszív játékos, az örök blöffölő? Mennyire tartod kézben – vagy inkább ő téged? Végül is mi a póker? Ártatlan játék? Ártatlan? És játék egyáltalán? 

A játék izgalma a kockázat Az, hogy nincs teljes bizonyosság, a modell sosem tökéletes, mindig marad egy rész, amely bejósolhatatlan, amely nem rajtunk múlik. Mindezt rengeteg racionális és irracionális – szükségképpen általunk szűrt – tényező alakítja, s persze a szerencse kiszámíthatatlanságából is fakad...

Szerkezetében is nagy a különbség a különböző játékok és azok lehetséges hatásai között. A pókerben nem a gép ellen játszunk, mint a nyerőgépeknél – és nem a bank ellen, mint a Blackjackben. Mindig emberek, játékostársak ellen, így valóban lehet következtetéseket levonni a játék egyes fordulóiból, és valóban lehet stratégiai modelleket felállítani a játék további menetére vonatkozóan. De hol a határ és mi az arány? Reálisan mennyire érezheti kontrollja alatt az adott helyzetet egy pókeres? Hogyan választható szét az, amire még befolyással tudunk lenni, és az, amire már nem? A szerencsejáték-függőknél általában épp ez az egyik sarkalatos pont: megszemélyesítik a gépet vagy a szerencsét („gyerünk, ne légy szemét!”), és különböző illuzórikus oksági modelleket állítanak fel, így illuzórikus kontrollba ringatják magukat, amelynek alkalmazásával hitük szerint befolyásolhatják az eredményt. Például: „Ha koncentrálok, kedvezni fog a szerencse”, „Először csak egy dollárt adok, nehogy elkapassam” vagy „Azért nem nyertem, mert nem mentem át időben a másik asztalhoz…” 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában olvasható