Jelenlegi hely

A Heysel-tragédia

1985. május 29. – A futballtörténet egyik legsötétebb napja
a könnyed kikapcsolódásnak szánt hétvégi szurkolás percek alatt rémálommá változhat

Szurkolóként hétről-hétre szembesülünk azzal a dilemmával, hogy élőben izguljuk-e végig kedvenc csapatunk aktuális rangadóját, vagy a karosszék oltalmazó melegéből kövessük a pályán – és azon kívül – zajló eseményeket. Sajnos többségünk az utóbbi mellett voksol, hiszen a könnyed kikapcsolódásnak szánt hétvégi szurkolás percek alatt rémálommá változhat a futballhuliganizmus miatt. Miként válhat a szórakozás emberéleteket követelő tragédiává? Miért lesz az egyszerű szurkolóból agresszív tömegember?


Szerző: 

Futballszurkolóként hétről-hétre szembesülünk azzal a dilemmával, hogy élőben izguljuk-e végig kedvenc csapatunk aktuális rangadóját, vagy a karosszék oltalmazó melegéből kövessük a pályán – és azon kívül – zajló eseményeket. Sajnos többségünk az utóbbi mellett voksol, hiszen a könnyed kikapcsolódásnak szánt hétvégi szurkolás percek alatt rémálommá változhat a futballhuliganizmus miatt. Miként válhat a szórakozás emberéleteket követelő tragédiává? Miért lesz az egyszerű szurkolóból agresszív, az ellenfél szimpatizánsának nézőpontját átvenni képtelen tömegember? Többek között ezekre a kérdésekre keresem a választ a sporttörténelem egyik legszörnyűbb meccsének szociálpszichológiai szemléletű elemzésével.

1985 májusában a Liverpool és a Juventus csapatai játszották a BEK-döntőt a belgiumi Heysel Stadionban. A meccset kísérő rendbontás alatt 39 ember vesztette életét, 600-an pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek, így nem meglepő, hogy az eseményt a futball fekete napjaként emlegetik. Utólag elmondható, hogy jobb szervezéssel mérsékelhető lett volna tragédia kimenetele. A stadion ugyanis akkori állapotában alkalmatlan volt egy BEK-döntő kaliberű esemény megrendezésére: a falak omladoztak, a biztonsági korlátok pedig túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy megtartsák a nekifeszülő szurkolókat. A szervezők továbbá létrehoztak egy ún. semleges zónát az angol és olasz drukkerek elkülönítése céljából, de nem számoltak azzal, hogy a jegyüzéreken keresztül sok olasz nemzetiségű belga szurkoló hozzájut az angolokhoz közeli jegyekhez. A meccs kezdete előtt kicsivel angol drukkereknek sikerült bejutniuk a semlegesnek mondott olasz szektorba, ami menekülésre késztette a Juve-szimpatizánsokat. Mindez elég volt a tragédia bekövetkeztéhez, hiszen a meggyengült támfal ledőlt, és maga alá temette a riadt szurkolókat.

A futballhuliganizmus egyik jellemzője, hogy – gyakran minden előzmény nélkül – a szurkolás hevében felfokozott érzelmek agresszióba csapnak át. A Heysel-tragédia esetén nem erről volt szó. A mérkőzés előtt egy évvel, a Róma-Liverpool meccset követően olasz fanatikusok briteket vertek és késeltek meg, ezért elterjedt a hír, hogy az angolok bosszút akarnak állni sérelmeikért. Ennek tükrében elmondható, hogy a brüsszeli találkozó csak ürügy volt az agresszió lefuttatásához, mintegy alkalmat adott a két szurkolótábor közti – már meglévő – ellentét felszínre kerüléséhez.

Azt, hogy milyen mély volt ez az ellentét, jól példázzák a meccset megelőző ifjúsági találkozón történtek. Mivel a két ificsapat pont a finálé résztvevőinek színét viselte, a BEK-döntőre érkező angol és olasz szurkolók úgy beleélték magukat a pályán történtekbe, mintha már a kupadöntő folyna. Ezt követően kezdetét vette az a látszólag rendezetlen, valójában szigorú szabályokat követő mechanizmus, ami a futballhuliganizmust jellemzi.

Annak ellenére, hogy általában a két szurkolótábor számos területen különbözik egymástól, mindkét fél a futballpályák tömegére jellemző normarendszer alapján viselkedik. Énekelnek, rigmusokat skandálnak, alkalmazzák a nyelvi agresszió közismert eszközeit, sőt legtöbbször a fizikai összecsapások menete is bejárt utakat, sajátos „játszmákat” követ. A Heysel-tragédia esetén a szurkolók eltérő normákat „alkalmaztak” a kollektív agresszió kifejezésére. A Liverpool szurkolóinak egy része rohamot indított a Juventus szurkolói ellen, akik menekülni kezdtek. Ez a nyolcvanas évek angol "futballkultúrájához" szervesen kapcsolódott – teljesen általános volt, hogy az egyik tábor betör az ellenfél területére, majd kis csetepaté után visszavonul a saját szektorába. Most viszont nem angol csapat játszott angol ellen, az olaszok pedig, nem ismervén a szigetországi szokásokat, pánikba estek és menekülni kezdtek.

A menekülési pánik során lehetetlenné vált a helyzet kognitív kiértékelése, a szurkolók viharos, próba-szerencse jellegű aktivitást követően igyekeztek kitérni az angolok elől. Mivel a pánik utánzás is egyben, az egyéni zavarodottság járványszerűen terjedt. Az önkontrolljukat vesztett drukkerek az általános társadalmi normákat áthágva menekültek, így az összezsúfolt tömegben a fizikai kölcsönhatások összeadódtak, veszélyes nyomást okozva. A szurkolók a szektor oldalánál lévő falhoz préselődtek, de a támfal nem bírta a nyomást és ledőlt.

Miért viselkedtek így a szurkolók? Miért kezdtek eszeveszett menekülésbe ahelyett, hogy egymással kooperálva, a rendőrök segítségével fegyelmezetten elvonultak volna a támadó angolok elől? A választ a fogolydilemma játék modellezésével kaphatjuk meg. Ahhoz, hogy a tömeg tagjai együttműködjenek, a szurkolóknak feltétlenül meg kellett volna bízniuk egymásban. Mivel a heyseli tömeg túlságosan heterogén volt – egymást nem, vagy csak felszínesen ismerő tagokból állt – a szurkolók egyénként viselkedtek. Az egyén úgy gondolkodik bizonytalan nyereségstruktúra esetén, hogy akkor van legnagyobb esélye a menekülésre, ha verseng. Mivel a Heyselben mindenki mint egyén reagált a kialakult helyzetre, senki nem volt, aki a csoport érdekeit szem előtt tartva lojálisan maga elé engedett volna másokat. Ez mind a csoport, mind az egyén szempontjából katasztrófához vezetett (39 halott).

Ahhoz, hogy megérthessük a Heyselben történteket, nem elég ismernünk a meccs előzményeit és a katasztrófát magát – pontosabb képet kell kapnunk a tömegben feloldódó szurkolókról is. A 70-es, 80-as évek Angliájában sok, társadalmi és szociális problémával küzdő fiatal a focipályákra „menekült” gondjai elől. Vonzotta őket a hasonszőrűekkel való egyesülés társas öröme és a tény, hogy a tömeg tagjaként, mellőzve minden önreflexiót, átadhatják magukat a tömeg mindig kifelé, külső akcióra figyelő sodrásának. A fanatikus fiatalok a mindennapok során felhalmozott frusztrációt, gátlásaikat levetkőzve, agresszió formájában vezették le a meccseken. Az agressziónak a megkülönböztetés adott értelmet, mely szerint a saját csapat „jó”, míg az ellenfél „rossz, gonosz és ridegszívű”. Megvizsgálva a Heyselben nyílt agressziót elkövetők csoportját, elmondható, hogy az aktívan résztvevő mag többsége valóban az alacsony iskolázottságú, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok közül került ki.  Az egyéniségvesztés jelenségét jól szemlélteti az olasz szurkolók irreális valóságérzékelése, miszerint hangosan örültek csapatuk góljának, annak ellenére, hogy a pálya másik oldalán halomban állt szerencsétlenül járt társaik holtteste. (Egyes beszámolók szerint akkora volt a káosz, hogy a szurkolók nem voltak tisztában a tragédia súlyosságával, ezért nem róható föl nekik a gólöröm.)

A heyseli katasztrófát követően hatalmas nyomás hárult Angliára, hogy felszámolja a szigetország futballjára jellemző huliganizmust. Több sikeres intézkedés született az ügyben, melyek közül két, szociálpszichológiai szempontból relevánsat említenék. A Heysel-tragédiához kétségkívül hozzájárult, hogy a felelősség megoszlott az anonim elkövetők között. Ma az angol szurkolókat csak fényképes beléptető kártyával engedik a lelátóra, így kevésbé érvényesül az egyéniségvesztés jelensége. A másik fontos intézkedés az állóhelyek megszüntetése volt, ugyanis álló és mozgó helyzetben könnyebben kerültek a szurkolók olyan felfokozott izgalmi állapotba, amely agresszív cselekedetekhez vezetett. Az 1985-ös brüsszeli találkozó volt az utolsó olyan meccs, amire még állóhelyre szóló jegyet lehetett kapni.

Mivel a futballhuliganizmus egy komplex, több szinten értelmezhető társas jelenség, nem adható egyértelmű válasz a cikk elején felmerülő kérdésekre. Természetesen nem is ez volt a célom; csupán szerettem volna egy sokunkat érintő problémát szociálpszichológiai szűrőn keresztül láttatni az Olvasóval.

 

Irodalom:

Pataki F.: A tömegek évszázada

http://hu.wikipedia.org/wiki/Heysel-trag%C3%A9dia

 

A pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának 2. évfolyamos hallgatója.

 

 

Share

Ez is érdekelhet

Ehelyett azt javasolják, hogy a releváns információk összegyűjtése után ne foglalkozzunk tovább a témával – vagy akár

A globális vírusjárványra adott reakciók valóságos aranybányát jelentenek azoknak, akik az esztelen néze

A rejtett bántalmazást különösen nehéz érthetővé tenni a külvilág számára.

Mindenki által ismert lélektani alapigazság, hogy a gyermekkori élmények, tapasztalatok – legyenek pozitívak vagy neg

Miért – és mikor – zavar minket az, ha megfigyelnek? Mi takargatnivalónk van a világ előtt?

A szingli szó hallatán sokan a nagyvárosban élő, diplomás, anyagilag független, 30-as, 40-es éveikben járó nőkre gond