Albert Flórián eredményes focista volt. Noha ő maga írta, hogy “a rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük”, utalva ezzel arra, hogy valóban nem ő volt csapata leghajtósabb játékosa, mégis, ha a labda hozzá került, rendszerint gólt szerzett. Vessük össze mindezzel az elmúlt évtizedek magyar labdarúgó eredményeit, amelyekkel kapcsolatban a kommentátorok újra meg újra elmondják, hogy a fiúk nagyon sokat futottak és küzdöttek a pályán, a válogatott mégis vereséget szenvedett. Igen, a focit gólra játsszák, a sikert nem a pályán lefutott kilométerek számában mérik. Ám ha picit tovább gondoljuk, akkor a foci értelme, szépsége nem az eredményben, nem pusztán a győzelemben, hanem a játék szépségében, a tisztességes küzdelem folyamatában rejlik.

Számos munkahelyen a vezetők a teljesítményt várják el, a győzelemhez elvezető út nem is igazán érdekli őket. Látszólagos paradoxon, hogy éppen ezekben a szervezetekben dominál az a munkavállalói attitűd, miszerint ők a maguk részéről megtettek mindent, azaz sokat futottak a pályán, mégis az ellenfél nyert három-nullára. Ez a paradoxon csak azért mondható látszólagosnak, mert ha a vezetők az elvárt  teljesítményen túl számításba vennék az emberek lelki világát, a munkavállalók közötti jelentős tehetség- és személyiség-beli különbségeket, akkor a munkavállalók is inkább szegeznék a figyelmük fókuszát az elérendő eredményre, mint arra, hogy jól látszódjék rajtuk, mennyire kiteszik a lelküket a vállalatért.

Kollégáimmal számos olyan vezetői tréninget tartottunk már, ahol egy feladat megoldásáért a résztvevők nagyon sok energiát áldoztak fel, csakhogy szervezetlenül, feleslegesen, a lépéseket nem végiggondolva, inkább erőből nekirugaszkodva: ha elegendően elfáradunk, az elég lesz az eredményhez. Ha sokat futunk, akkor máris győztünk. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen szervezetekben nincsen a  teljesítményhez kötve az elismerés. Vigyázat, nem a kompenzációról (bér, autó, bónusz) van szó. Inkább a hosszú távról beszélek, amikor a kollega egész egzisztenciájának, sőt szakmai identitásának egésze függ a szervezet sikerétől, presztízsétől.

A munkahelyi szocializációnk az iskolai éveinkben gyökerezik, az iskola az első intézmény, amivel az ébredő tudatú ember élete során először találkozik. Pedig az iskola nagyon faramuci módon áll hozzá a teljesítményhez: a pedagógusok nem a gyerek teljesítményét értékelik az osztályzat által, hanem saját pedagógiai munkájukat, no meg a család társadalmi hátterét és e háttér eredményezte motivációt, érdeklődést, iskola-kompatíbilitást. A szorgalom értékelése pedig még ellentmondásosabb: a jótanuló gyerekek szorgalom-osztályzata mindig jobb, mint a gyengén tanulóké, noha lehetséges, hogy az egyik gyerek megfeszül, hogy közepes osztályzatot elérjen, míg a másik szinte kisujjból kirázza a jelest.

Minél többet hajtogatjuk kultúránkban, hogy az oda vezető út legalább olyan fontos, mint maga a cél, annál inkább eláruljuk magunkat: bizony a cél a lényeg, az egyedüli érdekes a győzelem, a teljesítmény számít, semmi más.