Egy kapcsolat „beindítása” általában olyan fontos, hogy minden mást kiszorít látókörünkből, az ember nem figyel arra, mit áldoz fel, milyen szituációkba megy bele, milyen kompromisszumokat köt. Ennek aztán a későbbiekben nagy szerepe lesz, ugyanis a kapcsolat hőfokának csökkenése értelemszerűen a veszteségek és hiányok felnagyítódását eredményezi, ami pedig az érzelmi távolodást növeli. A partnerkapcsolatok kezdeti szakaszában még mindkét fél nagyon törekszik arra, hogy a másikkal szebbik és jobbik formáját ismertesse meg. Ez nem tudatos megtévesztés: a viselkedés ösztönösen a szociális megfelelésre irányul. Az első randevúknál még mindkét fél frissen fürödve, hajat mosva illatozik s a legcsinosabb ruhadarabjaiban feszít. Évekkel később már jó a háziruha, az illatfelhő is elmarad olykor, hajat meg általában hetente mos mindenki…

Érdemes lenne összeszámolni, hány ilyen apróság változik meg az idők során. Biztosan több tucatot tudnánk felsorolni, ami egykor nagyon fontos volt, de később, a praktikum jegyében már háttérbe szorult. Az első komoly próbatétel egy kapcsolatban akkor következik be, amikor már túl vagyunk a megszerzésen, s a „zsákmány” már birtokunkban van. Ha a birtoklás volt a fontos, akkor idővel törvényszerűen megjelenik a csökkenő érdeklődés, az érzelmek lanyhuló tendenciája. Vannak olyan párkapcsolatok, ahol már rég megszűnt az összetartozás érzése, a hétköznapokat a „robotpilóta” viszi. A kezdeményezőkészség és kreativitás tovatűnik, a kapcsolatra a fásultság és indítékszegénység jellemző, s noha a viszony már semmivel nem kecsegtet, éppen ezért erre nem is gondol senki, mégis mindkét fél benne marad. Így alakul ki egy olyan közös tudattalan tér, amiben mindenki boldogtalan, de a megszokás és a tehetetlenségi nyomaték nem engedi a változtatást. Pszichoterápiás szituációkban gyakorta elhangzik a kérdés: „De hát mit is tehetnék?”.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia Best Of 2. kötetében olvasható