Kedves dr. Bárdos Kata, disszociatív személyiségzavarral kapcsolatosan kérném ki véleményét. 32 éves nő vagyok, és néhány éve már (kb. 5-6 éve) kapok olyan visszajelzéseket, hogy miért mondtam ezt vagy azt... én pedig furán nézek, mert nem is emlékszem, hogy mondtam volna bármit is (az utóbbi időben figyelem ezeket a helyzeteket, és az tűnt fel, hogy ezt követően úgy érzem kicsit, mintha kikapcsolna az agyam, mintha megpihennék, csak úgy magam elé révedve -ilyenkor szokott nagyritkán előfordulni ilyen észrevétel).
Gyanakszom az előbb említett betegségre, habár nem érzem magam passzív, érdektelen embernek fő személyiségemben, sőt... Úgy érzem, hogy nem szabad megállnom, önismereti fejlődésben sem (ezért mindig olvasok valamilyen pszichológiai könyvet - ezek érdekelnek a leginkább, rendszeresen a testmozgás, jógázom, stb.), ill. egzisztenciálisan úgy érzem, hogy ki kell építenem a saját életemet.
Tény, hogy hajlamos vagyok a melankóliára, édesanyámtól átvett dologról lehet szó, ugyanis skizofrén beteg születésem óta. A gyerekkorom ebből adódóan nehézkesre sikeredett, gyakran vert, és instabil volt idegileg, talán ez a tünet annak is köszönhető, hogy menekülök valami elől, ezért több személyiségem lenne? Negatív önértékelés, nőiség szorongásos megélése, ami gyakran
felbukkan, mint érzet. Előre is nagyon köszönöm válaszát!

Kedves Anonymous!

Megtisztelt, hogy személyesen nekem írt. Engedje meg, hogy én is egy személyes megjegyzéssel kezdjem a válaszomat:

Nem vagyok nagy híve a diagnosztizálásnak, szerencsére vannak olyan irányzatok, melyek nem törekszenek a beskatulyázásra. Minden ember egyedi és megismételhetetlen – ezt biztosan állíthatom két, egypetéjű gyermek anyjaként. Még ennél is kevésbé vagyok híve saját magunk diagnosztizálásának. Választunk/találunk egy betegséget, mellyel elkezdünk azonosulni. Felismerjük a tüneteket magunkon, és ez egyre jobban meghatározza a viselkedésünket. Tehát nem a betegség miatt viselkedünk így vagy úgy, hanem a kialakított diagnózis kényszerít minket.

Nehéz dolga van annak, aki skizofrén anya mellett nő fel. A gyerek sokáig a szülő szemével észleli a világot, és ha ez az észlelés torz, akkor a gyerek is torz, hamis képet szerez. Felnőve szaporodnak saját tapasztalatai, melyek segítenek korrigálni a kialakult torz világképet. Az érzelmileg instabil szülő mellett nehéz egészségesnek maradni, de érdekes módon ez sokaknak sikerül.  Úgy tűnik, Ön is jól áll ezzel, hiszen nem azonosult édesanyja betegségével, felnőttként jól látja, mi volt nehéz gyerekkorában és miért. A támogatás, biztatás hiánya, a verés, kiszámíthatatlanság miatt lehet szorongó, lehetnek bajok az önértékelésével, lehet szomorú, bizonytalan stb.

Több személyiség? Nagyon ritka! Szinte valószínűtlen a leírása alapján. A révedező kikapcsolás inkább arra utalhat, hogy valamivel nagyon el van foglalva, ilyenkor visszavonul a külvilágtól és befelé figyel. Ez sem jelent betegséget, hanem inkább azt, hogy sok belső munkára van szüksége. Sajnos az önismeret, a személyiség nem fejlődik az elolvasott könyvekkel arányosan, inkább rontanak a helyzeten.

A saját élete mi lenne? Felnőtt élet, önállóan, szembesülni a külvilág elvárásaival, visszajelzéseivel?  Nehéz feladat! Nagy bátorság kell hozzá! Kellenének közösségek, ismerősök barátok. Jógázni csoportban, mozogni másokkal együtt! Érdemes lenne olyan közösséget keresnie, ahol hasonló nehézségekkel küzdő emberek ülnek össze, és egy vezető segítségével dolgoznak saját magukon, ilyet akár a Mindennapi Pszichológia hirdetései között is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata