Néhány hete lett vége egy hosszú kapcsolatomnak. Gyönyörű szerelem volt a miénk, lassan, 1,5 év alatt találtunk egymásra, aztán 1,5 év boldogság után szakítottunk, majd újra egymásra találtunk. A párom a legjobb barátom is volt, de sajnos a mindennapok (munkahelyi) feszültségei és az én állandó megfelelési kényszerem tönkretette a kapcsolatunkat. A párom nem volt boldog mellettem, így hosszú, féléves kínlódás után végleg szakított velem. Azóta gyakorlatilag nem beszélünk.

Az elmúlt 5 évben folyamatosan beszélgettünk, rengeteget kaptam tőle szellemileg, minden új társaságban ő vigyázott rám. Most rettenetesen érzem magam: úgy érzem, kiüresedtem, nem tudok boldogulni az életben. 27 éves vagyok, de nehezen oldódom társaságban, sokszor érzem, hogy azért teszek dolgokat, mert rá emlékeztetnek (pl. azokat az írókat olvasom, akiket ő szeretett, arra keresek lakást, amerre együtt szerettünk volna lakni.) Elkezdtem sportolni, próbálok maximálisan teljesíteni a munkahelyemen, rendszeresen meditálok, igyekszem minél több időt társaságban tölteni, beszélgetni, mégis, nap mint nap eszembe jut a volt párom.

Nagyon félek tőle, hogy nem fogok tudni új életet kezdeni. Ön szerint mit tehetnék még a fentieken kívül? Szakemberhez nem szeretnék fordulni rendszeresen, hogy ne emlékeztessen erre a traumára. Mit tehetek azért, hogy könnyebben feldolgozzam a veszteséget?

Köszönöm a választ!

Kedves Kérdező!

Engedje meg, hogy először is tegyek egy megjegyzést – ez, sorait olvasva kikívánkozik belőlem. Azt írja, azért nem szeretne szakemberhez fordulni, hogy ne emlékeztesse a traumára. Ugyanakkor azt is leírja, hogy valójában önmagát emlékezteti. Saját magamnak ezt úgy fordítottam le, hogy talán nem az emlékek, hanem önmaga elől akar menekülni. Nem attól fél, hogy egy pszichológus szembesítené újra és újra az emlékeivel (egyébként sem ez az eljárás), hanem inkább attól, hogy önmagával kellene szembenéznie.

Az önmagával történő szembenézés azért is lehet fájdalmas, mert a szakítást a saját kudarcaként könyvelte el, saját magát okolja miatta. Elismerem, hogy a megfelelési kényszer meg tud keseríteni egy kapcsolatot, viszont megemlíti a volt párja munkahelyi feszültségeit is.

Úgy gondolom, bármilyen hivatást is válasszunk, stressz mindig párosul hozzá, viszont (hacsak nem állnak egymással közvetlen munkakapcsolatban) a munkahelyi nyomás elsősorban a személyes térben jelenik meg. Párkapcsolati szinten akkor, ha azt a személyes térben nem tudjuk uralni, kezelni. Tehát a „munkahelyi feszültség” ideális esetben nem rombolja közvetlenül a párkapcsolatot. Az viszont annál inkább, ha azt az érintett fél nem tudja a megfelelő szinten kezelni.

Összefoglalva: a társ is lehet hibás, nem kizárólag az Ön számlájára írható a kapcsolat felbomlása.

Azt írja, a kapcsolatuk néhány hete ért véget. Ez egy szakítást követően rövid időintervallumnak mondható, ezért érthető, hogy a gyászfolyamat még nem csengett le – amit azonban hagyni kell megtörténni.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy sportol, meditál, társaságba jár – ez máris azt mutatja, hogy képes „új életet kezdeni”. Érdemes lenne olyanokkal is próbálkozni, amiket eddig a párja miatt nem tett meg – pl. új szórakozó-, kirándulóhelyeket felkutatni.

Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy hajlandó szembenézni önmagával – aki nem mellesleg egy nagyszerű ember! -, és tenni azért, hogy még magabiztosabb legyen, bátran forduljon szakemberhez.

Üdvözlettel:
Herceg Attila