22 éves lány vagyok, lassan egy éve élek boldog párkapcsolatban. Mióta az eszemet tudom, hangulatingadozásaim vannak, amit a környezetem is észrevesz. Egyik nap majd kicsattanok, boldog vagyok és életvidám, de elég egy rossz pillanat, és semmi nem felel meg, utálom magam és kételkedem mindenben, olyankor sokszor előfordul, hogy a környezetemmel bunkó vagyok és lekezelő. Legtöbbször a súlyom miatt van, a környezetem szerint teljesen normális, ahogy kinézek, csinos vagyok és szép, néha én is látom ezt, és van bennem egy "elfogadom magam érzés" - főleg mikor a barátom mondja ezt, de legtöbbször a számomra megítélt felesleg miatt szerethetetlennek érzem magam, és az érzelmi hullámvasutam legaljára kerülök. Ilyenkor mindenben csak a hibát látom és semmi nem felel meg. A legrosszabb, hogy ezt próbálom visszafojtani, nehogy tönkretegye a kapcsolatom, és bár a barátom észreveszi, de csak azt, amit már nincs erőm eltakarni.
Egy évvel ezelőtt, mikor még a jelenlegi párom nem volt mellettem, egy olyan kapcsolatban voltam jelen, ahol a szerető szerepét játszottam. Rettenetesen kötődtem a férfihoz, bár ő sosem akart tőlem semmit, csak pár órányi tőrődést és figyelmet, de sosem mutattam, hogy mennyire odavagyok érte. Neki tetszett, hogy mennyire lazán veszem ezt az egészet, mindig izgatottam vártam, és mikor elment és otthagyott a hotelszobában, folyamatosan magam alá süllyedtem. Akkoriban ezeket az érzéseket evésbe fojtottam, de zavart, hogy ettől hízni fogok, így megjelent az életemben a bulímia, és attól mindig megnyugodtam.

Amikor a jelenlegi párom megjelent az életemben, akkor vettem erőt magamon, életemben soha nem voltam még olyan erős, véget vetettem annak, hogy valaki szeretője legyek és kihasználjanak, mert  úgy éreztem, hogy valami komoly kapcsolat lesz kialakulóban. A férfi hónapokon kersztül zaklatott, de ellenálltam és felhagyott ezzel. Mai napig azt gondolom, hogy miatta vagyok ilyen, amilyen. Sosem hittem, hogy egy olyan férfi, mint ő észrevesz engem, mert nem tartom magam értékes embernek, és annyira nem is voltam értékes, hogy mellettem legyen hosszabb ideig. Ezt be is bizonyította, valaki más mindig fontosabb volt, mint én. És a haragom iránta egy év elteltével kezd enyhülni. Úgy gondoltam, ha ezt megtettem, hogy elengedtem őt, vagyok annyira erős, hogy az evészavart is leküzdjem, főként a páromért, és azért, mert normális akarok lenni. Mára már teljesen elmúlt, ellent tudtam neki állni. Viszont az érzés, hogy soha nem leszek elég jó, megmaradt, és a hangulatingadozások is. Félek, hogy a párom talál egy nálam csinosabbat, okosabbat vagy szebbet és itthagy. Ő a problémáimból nem tud semmit, de félek, egyszer rájön, és nem fog már szeretni. Össze akar velem költözni és mindennap érezteti velem, hogy imád, és én is mindennél jobban szeretném ezt, de félek, valamit elrontok és egyedül maradok. Nem tudnék a párom után egyedül lenni.
Szeretném megemlíteni azt is, hogy neki több kapcsolata volt, ami engem nagyon zavar, mert úgy érzem, semmi újat nem tudok neki mutatni. Ezt egyszer említettem neki, és azt mondta, hogy én egy teljesen új dolgot mutattam neki, hogy milyen egy szerető és harmonikus kapcsolat. És vele tudok harmonikus lenni, de ha egyedül vagyok, jönnek a rossz gondolatok. Ezért is félek, hogy ha összeköltözünk, akkor mellette is meg fognak ezek jelenni és meg fogja mérgezni a kapcsolatunkat.
Kérem, segítsen, hogyan tudom ezeket a hangulatingadozásokat legyőzni, hogyan tudnék nem kételkedni magamban ennyire?

Kedves Viktória!

Az Ön által leírt problémák, „tünetek” nagyon sokrétűek, és a személyiség számos aspektusát érintik. A hangulatingadozások, evészavar, önértékelési problémák, kontroll kérdéskörét érintő tünetek hátterében rendszerint az élet korai szakaszában keletkező okok állnak. Indulatai érezhetőek a volt párjával kapcsolatban, de nem jellemző, hogy egy nehéz élethelyzet ilyen típusú problémákat okoz. Így ezek megváltoztatásához komoly lélektani munka szükséges. Ebben pszichológus tud Önnek segítséget nyújtani, hiszen minden kapcsolati probléma egy másik kapcsolatban korrigálható. Ezért nem szokott működni, hogy az ember saját magát próbálja „kihúzni a gödörből”.

Amit addig érdemes lehet tenni: a tudatosság, a jelenben levés gyakorlása. Arra gondolok, hogy amikor egy, az Ön számára nehéz érzés keríti hatalmába, megáll kicsit. Mielőtt reagálna, gondolja át, hogy mit érez, próbálja meg nevén nevezni az érzést. Csak azután reagáljon, ha azonosította a helyzetet, és meg tudja fogalmazni, hogy mit szeretne a másik felé üzenni. Valóban bántani akarom a másikat? Vagy lehet annyit mondani, hogy ne haragudj, most nem vagyok jó passzban, kérlek, folytassuk máskor a beszélgetést?

Másik szempont, hogy vajon miért gondolja, hogy ha kiderülne, hogy Ön mit érez, mit gondol, az elfogadhatatlan lenne a másik számára? Milyen tapasztalata van azzal kapcsolatban, amikor kimutatta az érzéseit? Természetesen mindnyájan igyekszünk (vagy legalábbis a legtöbben) jó oldalunkat mutatni, de az fontos szempont, hogy mekkora a szakadék a valós és a kifele megélt énünk között. Ha sikerül „megszelídíteni” az Önben lakozó érzéseket, a különbség is csökkenni fog.

Üdvözlettel,

Kovács Réka