Jelenlegi hely

Meddig vár egy férfi?

Egy nem épp boldog házasságban élek a férjemmel és 18 éves lányommal. A férjem gyermekkora óta depressziós, ebből adódó alkoholproblémái is jelentkeztek. 2010-ben elköltözött tőlünk, ezt követően teljesen leállt az italról.
Baráti társaságban megismerkedtem egy budapesti fiatalemberrel. Sokáig leveleztünk, nagyon jókat beszélgettünk. Közelebb csak 2012-ben kerültünk egymáshoz. Mi egy vidéki nagyvárosban lakunk, 120 km-re Budapesttől, ami a kapcsolattartást megnehezítette.  Elvált, és a gyermeke láthatását nagyon komolyan véve minden percet kihasznált, amit vele tölthetett. Én ezért nagyon tiszteltem, de a közös időnkből is sokat elvett. Volt, hogy 6 hétig nem sikerült találkozni. Ekkor én sokkal jobban ragaszkodtam hozzá, mint ő énhozzám, de biztos voltam, hogy szeret. Telefonon mindennap beszéltünk, de ez nem pótolta a személyes találkozásokat. Az együtt töltött idő nagyon tartalmas és csodálatos volt, élveztük egymás társaságát és a közös programokat. Sok dologban azonos érdeklődést mutattunk. Nem állapodtunk meg semmiben, és nem tűztünk ki célt, hiba volt. A fővárosba költözés régóta a terveim között szerepelt. Néha felvetődött, hogy a lányommal Budapestre megyünk, és családot alapítunk. Ő is és én is szerettem volna még egy gyermeket, de ehhez a feltételek nem igazán voltak adottak akkor, így maradt a távkapcsolat, egyre ritkuló találkozásokkal, kilátások nélkül.

2014 őszén a férjem felvetette a visszaköltözés és közös életvitel lehetőségét. Első gondolat, hogy nem! 40 éves voltam, a lányom újdonsült gimnazista, lebegtem egy párkapcsolatban, talaj nem volt a lábam alatt. Vágytam egy normális családi életre, és nem mellesleg két keresetből és egy albérlet bevételéből csak tisztesebben tudom nevelni a lányomat, mint egy fizetésből. Végül igent mondtam. Nem fűztem nagy reményeket, az újrakezdéshez, a bizalom, mint olyan is már rég a múlté
volt.
A döntésemet a barátommal telefonon közöltem. Tudtam, hogy csalódott lesz és valami olyat vártam, hogy „szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi” - de ami ezután következett, arra nem számítottam. A hír hallatán összeroskadt. Borzasztóan éreztem magam. Gyakran beszéltünk és írtunk, de majd a szívem szakadt meg érte. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen mély érzései vannak irányomban. Az ismeretségünk egész ideje alatt soha nem veszekedtünk, vitatkoztunk, és még egy tisztességes nézeteltérés sem terhelte a viszonyunkat. Szinte betege lett a kialakult helyzetnek, meg én is, de tartottam magamat és benne is a lelket. Felajánlotta, hogy megvárja, amíg a lányom felnő. Ezt nem fogadhattam el, 4 év olyan sok időnek tűnt akkor és annyira önzőnek éreztem volna ezt a kérést. Biztattam, ha még családot szeretne, keressen ehhez megfelelő alanyt - ez nem volt valami őszinte, mert a lelkem mélyén kicsit bíztam benne, hogy pár év és én lehetek a befutó. Hetente beszéltünk, leveleztünk. Ugyanúgy tudtunk mindent a másikról, mint azelőtt. Folyton bizonygatta az irántam érzett szerelmét, nagyon mély és érzelmes leveleket írt. Én meg hárítottam. Időnként találkoztunk, összefutottunk, ha éppen a fővárosban volt dolgom. Vártam is ezeket az alkalmakat, de ugyanakkor féltem is tőle, mert nem tudtam jól kezelni a helyzetet, a szeretete sokat jelentett és jólesett. Ambivalens érzések alakultak ki bennem. Itthon csendesen, de nagyon ridegen éltünk egymás mellett. Gyakorlatilag lakótársak lettünk. Onnan kaptam a „jaj de szeretlek”-et, innen meg a feladatokat, mert minden ügyes-bajos dolog rám hárult. A férjem kivonta magát mindenből, a hobbijain kívül semmi nem érdekelte.

Egy találkozás ismét megdobogtatta a szívemet, de nem mertem bevallani, mert nem tudtam, milyen hatást vált ki az akkorra már erősen sérült lelkéből. Aztán némi gondolkodás után erőt vettem magamon és döntöttem: a fővárosban lesz dolgom, felhívom, találkozunk és színt vallok. Előtte beszéltem egy barátnőmmel, aki szintén baráti körből való, említette, hogy pár napja találkoztak egy fiatal lánnyal volt, akit két napja ismert meg és szerelem volt az első látásra. Akkor ma nem vallok! Pár nap múlva telefonáltam és örömmel újságolta, hogy szerelmes, bizalmi viszony alakult ki közöttük, a lány fiatal és szép és hogy ezt nekem köszönheti. Kiszűrtem a fogaim között egy „jaj de örülök”-öt, de mintha szíven szúrtak volna. Aztán levélváltások során megvallottam őszinte érzéseimet. A beismeréstől megdöbbent és sajnálkozott, hogy elkéstem. Többször is bizonygatta, hogy örökké a szívében leszek, fontos vagyok és maradok is, és soha nem akarna nekem semmi rosszat. Megköszönte, hogy pátyolgattam a sebeit és törődtem vele, kedvel, de tehetetlennek érzi magát. Továbbra is írtunk, beszéltünk, de már volt, hogy más hangnemben, mivel ez a lány beköltözött a szívébe és villámcsapásként beleszeretett első látásra. Így ment egészen addig, amíg a lány egy üzenetet meg nem talált a telefonjában. Sérelmezte és kérte, hogy azonnal szakítsunk meg mindennemű érintkezést. Ettől kezdve ritkultak a beszélgetések. Majd a lány ismét elcsípett valami üzenetváltást.  Ekkor már követelte, és megígértette vele, hogy mindennemű érintkezést teljesen meg kell szakítania velem. Ezúttal komolyan vette az adott szót és ígéretet, minden szálat elvágott köztünk egyik napról a másikra.
Kérte, hogy ne írjak, ne hívjam, mert ha megszegi az ígéretét, az lelkiismeretfurdalást okoz, csak baja származik mindebből és a boldogságát is kockáztatom, ha kiderül. Zárásként közölte, hogy nem fog reagálni semmire.
A lelkiismerettel és érzelmekkel vívott nehéz évek, a boldogtalan házasság, az elveszített barát és szerelem, a gyermekem felnőtté válását tetézte a munkahelyi sikertelenség. Mindez szinte egy időben szakadt rám egy súlyos depressziót eredményezve. Mivel már képtelen voltam fejben rendbetenni a dolgaimat, így pszichiáterhez fordultam. Az önértékelésem erősen csorbát szenvedett. Ez nem szimplán egy szerelem, egy kapcsolat volt, hanem egy nagyon értékes barátság is. Amolyan lelki társnak tartottuk egymást, ezt többször meg is fogalmaztuk Ez tényleg nem hiányzik egy magát érző embernek valló illetőnek? Hogyan lehet feldolgozni a történteket, főleg ahogy történtek? Létezik, hogy a tervezett beismerő beszélgetés előtt egy héttel még belém volt szerelmes, majd hirtelen első látásra beleszeret valakibe és mindent 180 fokkal „megfordít” ? Bármit megadott volna azért, hogy megkaphassa Álmai asszonyát, ahogy ő hívott. Most mindent megtesz, hogy elkerülje nagy ívben a mára már rémálmai asszonyává avanzsálódott személyt. Milyen indítatásból hoz valaki ilyen döntést?

Kedves Rubina!

Levele minden szavából érződik az a fájdalom, amin keresztülment az elmúlt években. Nem derül ki, hogy a pszichiáter mit javasolt, jár-e terápiába, esetleg kapott-e valamilyen gyógyszert, de az egyértelmű, hogy rengeteg kétely, vívódás van a lelkében a mai napig.

Röviden összefoglalom a történetet, hogy talán egy kicsit más szemszögből is lehessen látni az elmúlt évek eseményeit. Egy rossz házasságot már-már sikerült lezárni, elbúcsúzni egymástól, és kialakítani egy életet kettesben a lányával. Ekkor jött egy szerelem, akiben megtalálta azt a férfit, akire vágyott, azonban valami visszatartotta Önt, hogy közös életet alakítsanak ki. Illetve nem, hogy felé lépett volna, hanem visszafogadta a férjét. A férfi ezzel együtt egy darabig kitartott, várt, majd az Ön lépésére (férj visszafogadása), illetve biztatására továbblépett. Ezzel egy időben fordult meg Önben valami, és mintha még most is reménykedne, hogy Ön lesz ennek a férfinak az álmai asszonya. Nagy fordulatnak érzem egy ilyen helyzetben, amikor előttem egy döntési lehetőség, és a döntésem hiánya fenntart egy olyan helyzetet, amiben a bizonytalanságom ellenében nem kell cselekedni. Amikor azonban fordul a kocka, és már nem vagyok döntési helyzetben, könnyebb arra gondolni, hogy mégis lépnék, hiszen már nincs tétje.

Talán segítség lehet még a történet fenti értelmezésén túl, ha megpróbálja a helyzetet a vágyott férfi szemszögéből megnézni: találtam egy nőt, akivel el tudnám képzelni az életemet. Várok rá, reménykedek, annak ellenére, hogy visszafogadta a férjét, és biztat, hogy lépjek tovább. Vajon ennek fényében (el)várható lenne, hogy ez a férfi még várjon?

Biztosan nehéz ezt olvasni, de azt gondolom, hogy ez a férfi döntött. Boldog szeretett volna lenni, és ő ennek érdekében cselekedett. Nagyon nehéz helyzet ez, főleg, ha az én döntésem boldogtalansághoz vezetett. De ha szereti őt, tiszteli az életét, fogadja el a boldogságát. Ahogy a lánya felnövésével kapcsolatban is megtapasztalta: ha szeretünk valakit, néha úgy szeretjük a legjobban, ha elengedjük. Nehéz egyszerre ennyi mindent elengedni, de higgye el, ha sikerül, és lesz hely a szívében, új dolgok fogják megtalálni.

 

Üdvözlettel,

Kovács Réka

pszichológus
Share