Jelenlegi hely

Rettentően hiányzik a romantika, úgy érzem magam, mintha az anyja lennék

Szeretném a tanácsát kérni párkapcsolati problémámat illetően. 25 éves vagyok, a párom pedig 29. Másfél éve vagyunk együtt, és közel egy éve élünk együtt. Én 18 éves korom óta külön élek a családomtól, a párom pedig otthonról jött el, de volt egy hosszabb kapcsolata, ahol együtt élt a barátnőjével. A párom a kapcsolatunk elején rengeteget utazott a munkájából kifolyólag, volt, hogy hetekig nem láttuk egymást, ezért úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, mivel jól éreztük magunkat együtt, gondoltuk, ha egy helyen lakunk, többet fogunk együtt lenni. A költözés szakaszában rengeteget voltam egyedül, úgy éreztem, mindent egyedül kell megoldanom, minden bútort egyedül kell összeszerelnem, nem szerettem volna valakire várni, és részben örömöt is szerettem volna okozni a páromnak, aki a hosszú munkával töltött napok után fáradtan érkezett haza, és nem nagyon akart időt szánni az ilyesféle dolgokra.
2019. november környékén már nagyon elhanyagolva éreztem magam, és nem éreztem, hogy megkapom a kellő figyelmet. Általában esténként beszéltünk telefonon, vagy napközben írogattunk egymásnak. Sokszor előfordult az, hogy míg én a hívására vártam, ő az utolsó helyre rangsorolt engem. Munka után elment a barátokkal sörözni, vagy vacsorázni, utána lefürdött, beszélgettek, majd én voltam az utolsó, akit felhívott. Sajnos ez az időpont sokszor olyan későn volt, hogy már nem vártam meg. Ekkor kezdtem el érezni, hogy nem ott vagyok a fontossági
sorrendben, ahol én szeretném, hogy legyek. Hiszen miért nem lehet a barátoknak annyit mondani, hogy ne haragudjatok, srácok, öt perc és jövök, csak jó éjszakát kívánok a páromnak? Ha napközben hívtam fel, akkor sokszor éreztem, hogy zavarom, hogy nem figyel, így erről leszoktam, és csak vártam, hogy felhívjon. Amikor hazajött, mindig vártam, romantikus helyzeteket teremtve, akár gyertyafénnyel, akár vacsorával, stb. Sajnos az ő részéről nem érkeztek romantikusabb cselekedetek, és elfáradtam abban, hogy sosem lep meg, sosem teremt meghitt,
bensőséges hangulatot, így én is leszoktam róla, de rettentően hiányzik a romantika. Amikor ezeket szóvá tettem, egyrészt nem értette a problémámat, másfelől pedig mentegetőzött, hogy ő nem romantikus típus, ő ezekhez nem ért. Úgy gondolom, hogy ha valakinek fontos a másik, és örömet szeretne okozni, akkor az "ehhez nem értek" típusú kifogásokon tud változtatni, mivel tudja, hogy a párjának fontos. Ugyanilyen az, hogy másfél éve egyetlen egy közös képet sem tesz ki rólunk. Ezt azzal magyarázza, hogy 2016 óta nem tesz ki sehova sem képet.

Próbáltam ezeket elfelejteni, vagy elfogadni, hogy ne legyen belőle konfliktus, de ettől függetlenül azt éreztem már akkor is, hogy csak én teszek a kapcsolatunkért, míg ő csak létezik benne.
Decemberben azonban minden megváltozott, amikor elveszítette a munkáját, és otthon kellett maradnia. Érezhetően nem találta a helyét a világban, azonban ebből az állapotból nem lehetett kimozdítani. A karácsonyt végigveszekedte velem, nem akarta elfogadni az ajándékom, mert szerinte az túl drága volt, és nem érdekelte az, hogy az első közös karácsonyt teszi tönkre, vagy hogy engem ezzel megbánt. Szilveszterkor külföldre utaztunk, és akkor már nem közeledett felém. Februárra már  nem éreztem magam nőnek, hanem inkább az anyjának. Hiába volt otthon egész nap, a munkám után én pakoltam el utána otthon, és takarítottam a dolgait, amit napközben széthagyott. Ha kértem valamit (mosogatás), felháborodva mondta, hogy dolga volt egész nap.
Egyáltalán nem közeledett felém szexuálisan, és ha közeledtem, akkor gyakran elutasított. Úgy éreztem magam mintha az anyja lennék, mosok és főzök rá, takarítok utána, rendben tartok egy 3 szobás családi házat és annak a kertjét, két kutyát, és egy főállás mellett két mellékállásom van, valamint hétvégente megrendelésre tortákat készítek.De őt ez nem érdekli. Ha én vagyok fáradt, az neki nem számít, ha segítséget kérek, az neki másodrendű. Van úgy, hogy heteken át nem pihenem ki magam rendesen, látja rajtam a kimerültséget, de szerintem nem
érdekli. A karantén ideje alatt mintha kifordultunk volna önmagunkból, és górcső alatt néztük a másik minden tettét. Nagyon sokat veszekedtünk azon, hogy semmit nem segít, és hiába, mert azóta sem változtat rajta.
Akkor elhatároztam, rákényszerítem arra, hogy segítsen. Megkértem, hogy ha lejár a mosógép, teregessen ki, mert csak az ő ruhái vannak bent, három napig hagyta a ruhákat a gépben, majd én teregettem ki. Ez egyszer fordult elő, mert láttam, hogy ennyit sem tudok rá bízni. Majd a következő családi ebéden, a családom előtt jelentette be, hogy már nem mosok rá. Megalázó volt. Volt, hogy megkértem, vágja le legalább a füvet, amire hat hetet kellett várni. Dacból már csak azért sem csináltam meg, hogy vegyen ő is részt ebben. Amikor ezt szóvá tettem, azt mondta, a kert az én hobbim, mert olyan sokat foglalkozom vele. Sajnos nincs más választásom, mert senki nem csinálja meg helyettem, és én szeretem a rendet és a tisztaságot.
Akárhányszor elkezdek egy beszélgetést, hogy ez nem jó így, mindig támad, hogy neki sokkal rosszabb, mert alkalmi munkái vannak, hogy én nem értem meg őt, utána pedig mártírt csinál magából. És gyakran mondta azt, hogy ha nekem ez nem tetszik, keressek mást. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy házi személyzet vagyok, hogy folyton visszautasítja a szexuális közeledésem, hogy nem tudom neki elmondani az örömöm, mert minden este panaszkodik valami miatt. Valamelyik nap azt mondta, annyira elege van már mindenből, hogy ha lenne egy töltött pisztolya, fejbelőné magát. Természetesen túldramatizálta a helyzetét, mint mindig, nem foglalkozva azzal, hogy kit bánt meg ezzel. Ha én nem szervezek programot, akkor rendszerint otthon ülünk, mert ő nem tudja eldönteni, mi legyen, így inkább semmi. Amikor felhozom neki, hogy mozduljunk ki, de most szervezzen ő valamit, akkor arra mindig az a válasz, hogy nekem úgysem jó semmi, és az lesz, amit én szeretnék, ezért ő ebbe bele sem fog. Minden vitából magát hozza ki áldozatnak, aki állandóan bántva van, holott ő semmiről nem tehet, neki nincs ideje semmire,ő ehhez nem ért, neki ez nem olyan fontos stb.
Én abból indulok ki, hogy ha szerettem volna bármit is, mindig meg tudtam oldani, mindig el tudtam intézni, ez szerintem csak akarás kérdése. Azt érzem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljek, amiben nem vagyok boldog, hiába jelzem a problémát, nem változik semmi, és nincs benne szenvedély, mintha többéves házasok lennénk. Szeretem őt, de szeretném rajta látni, hogy képes a kapcsolatunkért megtenni dolgokat, vagy változtatni, vagy csak megpróbálni változtatni. Mindig azt érezteti velem, amikor meg akarom ezt vele beszélni, hogy ő nem tehet semmiről, nekem kellene többet tűrnöm, többet elviselnem, és szó nélkül megtenni dolgokat. Nem érzem őt teljes értékű társnak, nem nekem kellene irányítani nő létemre, hanem fordítva. Vágyom arra, hogy egy határozott férfi legyen a társam, és döntéseket hozzon helyettem, ne pedig nekem kelljen mindenről dönteni, mert ő képtelen erre, vagy rám hagyatkozik inkább, a felelősséget is áttolva ezzel.
Ön szerint egy ilyen horderejű dolgot még meg lehet oldani? Vagy hogyan kellene észrevetetnem vele, hogy figyeljen rám is, de ne csak figyeljen, hanem tegyen is értünk?

Kedves Hölgyem!

Párja viselkedése, kapcsolatuk nem sokat változott az eltelt másfél évben. Kezdettől „hátra sorolódott”, várt a jövetelére, közeledésére. Mindig kiszolgálta párját, mindig Ön tett kettőjükért. Ön teremtett otthont és tartja fenn azt a mai napig. Mit tett a párja azért, hogy együtt legyenek? Akar-e, akart-e egyáltalán magával lenni? Ki kezdeményezte az összeköltözést és miért? Ki akart többet együtt lenni?

Talán kezdettől önbecsapás volt azt hinni, hogy az együttéléstől jobb lesz valami, hogy megváltozik párja „fontossági sorrendje”. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzet ennek az önbecsapásnak a következménye. Párja úszott az árral, együtt él Önnel, de a lehető legkevesebb „befektetéssel”. Nagyon kevés közös van Önökben, más értékek fontosak mindkettőjüknek. Ennyi idő elteltével kevéssé valószínű, hogy mindez spontán megváltozhatna. Ha szeretnének együtt maradni, akkor segítségre van szükségük. A párterápia segíthet végigbeszélni mindazokat a dolgokat, amiket az együttélés megkezdése előtt elmulasztottak. Segíthet megtalálni a közös célokat, az együttműködés módját, a vélt és valós érzelmeket. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata

Gyermek klinikai szakpszichológus
Share