23 éves egyetemista lány vagyok, a barátom is 23 éves, akivel 1 év 3 hónap után szakítottunk, azt mondja, jó neki most egyedül. Gimnáziumban osztálytársak voltunk, nekem már akkor is tetszett, de neki akkoriban is volt barátnője. Úgy hozta az élet, hogy ugyanarra az egyetemre kerültünk, neki még megvolt az előző kapcsolata (ami 4 évig tartott), nekem is volt párom. Az előző két barátnője megcsalta, ahogy engem is a volt barátom, és tavaly májusban összejöttünk. Róla tudni kell, hogy 16
éves kora óta folyamatosan volt barátnője, bár én csak a 3. vagyok/voltam, 7 év folyamatos kapcsolatban levés miatt, elege van kicsit. A szülei magára hagyták, nem nagyon támogatták az egyetemi évek alatt, mindent saját magának kellett elintéznie, pénzt keresni, közben tanult, és gondoskodott magáról, alig járt haza. Nagyon okos, kitartó, becsületes, őszinte ember, sok sikert ért már el az életben, de a szüleitől sosem kapott igazi elismerést. Azt mondta, mindenki tőle várja, hogy motiváljon mindenkit, de őt ki motiválja?

A kapcsolatunk nagyon jó volt, megértettük egymást, őszinték voltunk, és nagyon szerelmesek. Augusztus eleje óta viszont megromlott a kapcsolatunk. Azt mondta, hogy elege van a párkapcsolatokból, és hogy önmaga akar lenni kicsit. Megbeszéltük, hogy én nem korlátoztam őt, nem zártam be a kapcsolatunk alatt, és mondta, hogy nem velem van a baj, hanem az ő lelkével, és nem tudja most azt nyújtani nekem, amit megérdemlek. A régi barátain kívül nincs szüksége senkire, hogy jól érezze magát, azt mondta, hogy rám szüksége van, csak barátnőre nem. Nagyon sajnáljuk mindketten az egészet, de úgy érzem, és szerintem ő is, hogy most tehetetlen, ki van merülve. Nem tudom, hogy keressem-e őt, vagy hagyjam most egy ideig, viszont tudja, hogy számíthat rám, ha szüksége van valamire. Úgy váltunk el múlt héten (akkor találkoztunk utoljára, pedig ő is itt lakik a kollégiumban, de azóta nem beszéltünk), hogy egyikünk érzelmei sem változtak, és hogy csináljuk mindketten a dolgainkat most. Abban maradtunk, hogy barátkozzunk, de egy hete ő sem keres, és nem tudom, mit tegyek. Szeretném őt visszakapni, mert nagyon jó ember, és jól működött a kapcsolatunk is - igaz, a kommunikáció kettőnk között nem mindig működött, mert szerette magában tartani a dolgokat, és egyedül megbirkózni a problémáival, de az utóbbi időben ebben is fejlődött.

Nem voltak eget rengető problémáink a kapcsolatunkban, úgy érzem. Nyáron együtt laktunk a kollégiumban, és lehet, kicsit az is sok volt neki, hogy napról-napra együtt voltunk, mert az előző kapcsolatában csak hétvégente találkoztak. Év közben pedig nem laktunk együtt, csak 2 hónapra nyáron. Most sem lakunk együtt.
Van egy régi lánybarátja, akivel a nyár folyamán találkoztak életükben először, eddig (10 éve ismerik egymást) csak neten beszéltek, de megkérdezte, hogy mit szólnék, ha találkoznának, és hogy ha nem szeretném, akkor nem fognak. Belementem, mert megbízom benne, és nem gondolnám, hogy lenne köztük valami, mert azt elmondta volna, csak lehet, hogy a lány is lehet rá ilyen hatással, hogy ne foglalkozzon semmivel, élje az életét...stb. Az egyetem alatt végig dolgozott, alig aludt, suliba járt, mindig volt mit csinálnia, de május óta csak dolgozni jár, megvan a nyelvvizsgája, jogsi, tanulmányi versenyeket nyert, és most felszabadult egy csomó ideje, elkezdett gondolkozni.
Nem tudom, mit tegyek, nem akarom elhinni, hogy akit annyira szeretett/szeret, csak így, ilyen könnyedén eldobja magától, csak azért, hogy ne bántson? Kb 2 hónapja még imádott, amióta összejöttünk többször mondta, hogy elvesz feleségül, és én tőle komolyan is vettem. Úgy érzem, hogy jó volt minden köztünk, ennek ellenére mégis így alakult, ezért nem értem. Próbálok nem önző lenni és nem a kapcsolatunkra gondolni, hanem rá is, mert lelkileg most nagyon összeomlott. Van esély
még a kapcsolatunkat folytatni? Kérdeztem, hogy hülyeség lenne-e várnom rá, azt mondta nem tudja, de ha nem változunk meg mindketten nagyon, amiről gondolja, hogy nem fogunk, akkor lát még esélyt.

Kedves Egyetemista Lány!!

Hosszú levelét olvasva olyan érzésem támad, mintha egy nyomozó szemszögéből latolgatná az esélyeit ennek a kapcsolatnak.

Amikor szerelmesek vagyunk, kicsit olyanná válunk, mint aki egy rögeszmét kerget: a másik körül forognak a gondolataink, próbáljuk megérteni, elemezni a másik viselkedését. Ez a legkevesebb esetben jár sikerrel, hiszen a másik ember motivációit, vágyait, érzéseit nem sok eséllyel találjuk ki, pláne úgy, hogy sok esetben az illető maga sincs tisztában az érzéseivel. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan kapcsolatban, ahol érzelmileg ennyire be vagyunk vonódva, nem biztos, hogy az őszinteséget választjuk, hiszen nem akarjuk megbántani a másikat, nem akarunk kellemetlen szituációt, veszekedést, bűntudatot stb.

Elképzelhetetlenül nehéz tehát, amikor az ember szívét összetörik, nem véletlen az a mondás sem, hogy megszakadt a szíve. Úgy tűnik, volt párja most nem szeretne Önnel kapcsolatot. Talán Önt féltve, felajánlotta a barátkozás lehetőségét, bár ez sokszor végleg egy irányba alakítja a kapcsolatokat. Hiszen a barátságból hiányzik az a vágyódás, szexuális izgalom, ami miatt párkapcsolatról, és nem barátságról beszélünk. Ehhez hozzá lehet szokni, és nagyon nehéz visszacsempészni a párkapcsolattal járó érzéseket.

Nem tudom, hogy érdemes-e várni, reménykedni. Kibújva pszichológus szerepemből, édesanyám szavai jutnak szembe: busz és férfiak után nem futunk. Gondoljon bele, milyen lehetne az a kapcsolat, ahol a párja egyszer kimondta, hogy vége, legyenek barátok. Majd eltűnik, nem keresi Önt. Természetesen láttunk már olyat, hogy ilyen helyzetből kialakult egy kapcsolat, és egy fenntartható egyensúlyt alakítottak ki a felek, de amíg vár, miért ne élvezhetné az életet? Keressen valami új hobbit, ahol el tudja terelni a figyelmét, ami feltölti. Meglátja, hamarabb hozza az élet a megoldást, mint gondolná!

Üdvözlettel,

Kovács Réka