18 éves gimis lány vagyok. Mostanában nem érzem magam jól. Kb. 2 hete kezdődött, teljesen váratlanul, egyik napról a másikra. Nem történt semmilyen trauma, ami szerintem kiválthatta volna. Egyszerűen nem érzem magam önmagamnak. A kezem ír, és tudom, hogy én vagyok az, aki ír, de valahogy mégis olyan, mintha egy filmet néznék, ahogy peregnek az életem filmkockái és nem alkotója lennék, hanem csak megfigyelője. Sok dolog kimegy a fejemből mostanában. Idegennek érzem a környezetem és a benne lévő szeméyeket, annak ellenére, hogy szeretem őket.
A haláltól való félelem már kiskoromban is gyötört. Most is sokszor előjön és képes vagyok elsírni magam, akár az iskolában is. A barátaim vigasztalnak, de nem sokat segít. Mindent fölöslegesnek tartok - ha úgyis meghalunk. Régen mindig néztem az esküvői magazinikat meg a babaruhákat, mert ilyen tervek lebegtek a szemiem előtt. Lehet, hogy  a depressziót, ami
most rajtam eluralkodott, a félelem okozza a pályaválasztással kapcsolatban? Jövőre elballagok, de még nem tudom, milyen főiskolára jelentkezzek. Minden osztálytársam nagyon várja az új dolgokat, amelyek ezen suli befejeztével kezdődnek vele, de én nem. Ha nem öregednék, hanem maradnék még 18, akkor még 10 évig is lennék a gimiben a barátaimmal. Félek az ő elvesztésüktől is. Mert ha én valakit megszeretek, azokkal nem pár heti szórakozást, hanem hosszú barátságot tervezek. Mostanában butának érzem magam. Tovább tart felfognom vagy
megtanulnom pár információt, mint a többieknek.
Nagyon sokat fájt mostanában a fejem és egyéb testrészeim kivizsgáltak, kutya bajom - ezen is szoktam aggódni, a félrediagnosztizáláson: mi van, ha valamit elfelejtettek megvizsgálni? Egy apró semmi testi tünetbe olyan dolgokat látok bele, amelyek abszurdak - a legkomolyabb halálos mrgbetegedéseket.
Elvesztettem az érdeklődésem olyan dolgok és személyek iránt, amik/akik eddig az egész világot jelentették számomra. Vannak napok, amikor jobb, de ott vannak pl. a fiúk: régen vágytam arra, hogy majd nekem is legyen, de most az se hiányzik - kicsit se.  Önfeledten tudok kacagni, de következő nap már úgy kelek, hogy megint egy új nap, de mit kezdjek vele?! Megint reggel, megint este. Mókuskerék.
Szeretném, hogy ez az érzés elmúljon. Megint célokkal telien szeretnék ébredni és nem sírni, nem agyalni, csak boldogan élni! Ebben szeretnék segítséget kérni, hogy mit is kéne tennem annak érdekében, hogy megint minden szép legyen, és hogy a gyógyulás / javulás útjára léphessek - amire mindennél jobban vágyom.  Nagyon szépen köszönöm, ha levelem
elolvastatik.

Kedves Gimis lány!

Azt gondolom, hogy nagyon jól átlátja a problémát. Az az életszakasz, életfeladat, ami előtt most áll, nagy kihívás. Az eddigi biztonságos közeget el kell engedni, és egy új, ismeretlen helyen újra ki kell taposni az utat. Egy olyan helyzetben, ahol már senki nem ad órarendet a kezébe, hanem a mindennapokat is magának kell megszervezni, és a saját jövőjéért, sorsáért még nagyobb felelősséggel tartozik. Ez egyrészt lehet ijesztő, de tele van lehetőséggel is. Új embereket ismerhet meg, új dolgokban mélyedhet el, és ki tudja, talán találkozik egy fiúval, aki mellett újra lesz kedve álmodozni esküvőről, gyerekekről.

Az a tapasztalatom, hogy egy bizonyos idő után az élet nem tud előrehaladni, ha a közeg nem változik, nem változtatjuk. Ahogy óvodából iskolába megy a gyermek, majd tovább. Senki nem gondolja, hogy jó lenne, ha tíz évig járna valaki óvodába. De ha a kapcsolatok fejlődését nézzük, a fejlődés, a változás egyik alapja az a hajtóerő, hogy haladunk előre. Az első mosoly, majd érintés, csók, és így tovább.

Természetesen ezek a változások az előző szakasz gyászát is jelentik. Ezt a lezárást nem lehet megspórolni, és teljesen természetes. Van, aki csak később szembesül vele, amikor eszébe jutnak a régi barátok, a régi iskola. Bár az átmenet drasztikusnak tűnik: elballagni a középiskolából, majd ősztől más helyen, más emberekkel, más módon tanulni, de a tapasztalat az, hogy az első időkben sokat összejárnak a régi barátok, megkönnyítve - ha nem is tudatosan - az átmenetet.

Szép nyarat kívánok Önnek, töltsön sok időt a barátaival, és kívánom, hogy minél hamarabb tudja élvezni az új életét. Ha pedig úgy érzi, hogy a gyász, és a levelében leírt tünetek elhatalmasodnak vagy nem múlnak, javaslom, hogy keressen fel egy pszichológust.

Üdvözlettel,

Kovács Réka