Jelenlegi hely

Legszívesebben kilőném magam a Holdra

Huszonéves lány vagyok. Nincs egzisztenciám, félek elmenni pszichológushoz, mert a szüleim szerint ha róluk beszélek, az nem marad titokban, lesz valami következménye. ...Meg amúgy sem lenne rá pénzem. Nem tudom, bárkinek van-e lelkiereje ilyen bonyolult dologgal foglalkozni... Annyira nehéz, hogy inkább pontokba szedem.
- nincs testvérem, késői gyerek vagyok
- apám paranoid-skizofrén, mániákus gyűjtögető
- anyám diagnózisa bipoláris zavar
(-mindennek ellenére én még próbálom tartani magam, szociális fóbián, depresszív hajlamon, szorongáson kívül nincs más bajom)
- nem a saját apámmal nőttem fel, mert az életkörülményei nem engedték volna meg, hogy gyereket neveljen (a hozzáállása sem)
- a nevelőapám képtelen gyermeket nemzeni
- 13 évesen tudtam meg, hogy akit addig apámnak hittem, mégsem az
- 19 évesen kerestem meg az édesapámat, azóta kapcsolatban vagyok vele
- születésemkor megegyeztek, hogy az édesapám "lemond rólam", mintha nem is az ő gyereke lennék
- a nevelőapám nevén élek
- a nevelőapám nem tudja, hogy kapcsolatban vagyok az édesapámmal
- ha megtudná, nagyon dühös lenne, akár felkeresné az édesapámat, kárt tenne benne, ill. édesanyámat is bántaná
- gyerekkoromban egyszer ki kellett hívni a rendőrséget, mert a nevelőapám késsel fenyegette anyámat
- én másnap kisírt szemekkel mentem iskolába, és mosolyogtam, mintha mi sem történt volna - 10 éves voltam
- ha nevelőapám kirak itthonról, nem tudok hova menni (ez megtörténne, ha megtudná az igazságot)
- az apám házában nem tudok lakni, nincs víz, nincs hely, nincs rendes fűtés, magától semmire nem hajlandó költeni
- albérletbe nem szeretnék menni
- folyamatban van az egyetemi képzésem, most passziváltattam, mert ahogy a vírus miatt haza kellett költözni, nem tudtam a tanulásra koncentrálni itthon
- elkezdhetnék dolgozni, de nem leszek azon megkeseredett emberek egyike, aki 3 műszakban, látástól vakulásig robotol, és semmi másra nincs ideje
- csak egy érettségim van, nem vagyok szakképzett
- azt szeretném csinálni, amit SZERETEK: zenélni, gyerekekkel foglalkozni, utazni, olvasni, állatokat simogatni, boldognak lenni, ill. maradni
- nem állok be a sorba azok közé, akik félreértelmezik az életet
- ennek ellenére sokszor gondolok öngyilkosságra - megtenni aligha tudnám
- mostanában elhanyagolom magam, nem mosok hajat, nem érdekel, ahogy kinézek, nem írok dalokat, nem járok futni, ahogy régen
- amikor középiskolás voltam (16-7-8 évesen), annyira boldog voltam, szívből (!) készültem az órákra, 4,6 volt az átlagom
- azóta megrekedtem, sokszor úgy érzem, nem vagyok jó semmire, bár vetetett volna el az anyám, úgysem sikerül semmi, nincs értelme az egésznek
- kapcsolatom nincs, úgy érzem, nem is lesz
- nincs sok barátom
- egy társaságra vágyom, ahol hasonló emberekkel találkozhatok: olyan fiatalokkal, akik nem olvadnak be, hanem kitűnnek a tömegből
- édesapámmal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: szeretem őt, örülök, hogy ő az apukám, viszont egyszerre "gyűlölöm" is, amiért felőle akár meg is hallhattam volna 19 évig, felém sem nézett, de még most sem tud segíteni rajtam.
Úgy érzem, beleőrülök ebbe. A passzív félévem alatt dolgozni fogok, ami leköt, viszont nem tudok elvonatkoztatni az otthoni helyzettől. Nevelőapámtól nagyon különbözöm, ő sosem beszél az érzelmeiről, mintha egy fatuskó lenne. ...Én pedig túlérzékeny vagyok. Nehéz érzékenynek lenni ebben a világban, ahol törtetni kell. Egy ilyen "családban", ahol ki kell szökdösnöm a lakásból. Legszívesebben kilőném magam a Holdra. Vagy legalábbis... Ha újrakezdeném, nem kezdeném újra.

Kedves „a.”!

Már eddig is sokat tett azért, hogy az élete ne olyan legyen, mint a szüleié. Nagy bátorság, hogy felkereste, és kapcsolatot tart az édesapjával eltitkolva ezt a jelenlegi családja elől. Sok dolgot meg tud fogalmazni, amiben különbözik tőlük, ami reményt adhat, hogy az élete másmilyen lehet, mint az övék. Talán pont a tanulás lehetett volna, lehetne az, ami segítene másmilyenné válni. Azzal, hogy otthon van, nem tanul, nem dolgozik – egyre nagyobb a veszély, hogy átveszi családja hangulatát, hozzáállását, egyre jobban hasonul hozzájuk.

Nehéz lehet, hogy csak olyan munkákat ismer, amit csak robot és nem ad örömet.  Pont a munka az, ami segít kiteljesedni, célokat, eredményeket, sikereket elérni. Talán tényleg pszichológusra lenne szüksége, de mivel nincs saját jövedelme, nem tud keresni. A helyi családsegítő szolgálatban esetleg találhat ingyenes, terápiás lehetőséget. Egy másik lehetőség, hogy valóban elvállal valamilyen munkát annak érdekében, hogy jó terapeutát találjon.

Úgy tűnik, hogy a megélhetése megoldott otthon, tehát arra fordíthatná a jövedelmét, hogy kimásszon jelenlegi helyzetéből. Ehhez nem kell 3 műszakban dolgozni. Akár alkalmi munka is elegendő lehetne. A terápia segíthetne abban, hogy megfogalmazza, mi az, amit nem tud elfogadni a családtagjaiban, mit csinálna másképp és hogyan. Ha elkezdi ezt a munkát, hamarosan talál majd kifelé vezető utat ebből a reménytelennek tűnő helyzetből. A járvány sokak életét passzívabbá tette, nehezebben mozdulunk ki, sok dolgot feladtunk. Pl. nem tanulunk, mert otthon nem lehet annyira figyelni, elvonatkoztatni a családtól. Másoknak épp a munka és a tanulás ad lehetőséget arra, hogy átvészeljék ezt az időszakot, és a passzív időt arra használják, hogy tanultabban, felkészültebben léphessenek ki a világba, amikor majd kinyílnak az ajtók. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata

Gyermek klinikai szakpszichológus
Share

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.