Jelenlegi hely

Hogyan érjem el, hogy érdekeljenek az emberek?

Összetett kérdéssel fordulok Önhöz. 28 éves férfi vagyok, és mióta csak vissza tudok emlékezni, nem igazán volt motivációm arra, hogy más emberekkel önmagukért barátkozzak, velük szociális interakcióba kerüljek, közös tevékenységeket végezzek, ha nem volt muszáj, vagy valami egyéb jellemzőjük miatt nem voltak érdekesek (pl. olyan lány, aki tetszett). A nőkkel sokkal könnyebben megy a kapcsolatfelvétel, köszönhetően a kölcsönösen szélesebb körű motivációnak. E téren sok esetben a nálam fényévekkel szociálisabb férfiakat is le tudom körözni, köszönhetően annak is, hogy a flört jellegű kommunikációhoz elég a beszédtechnika, ami meg pusztán logikai kérdés, és én magam is tudom élvezni. Ezt jónak tartom, mert ezen a ponton tudok emberekhez kapcsolódni, és valamilyen szinten átérezni, hogy nem csak tárgyak vesznek körül. Viszont sokszor a nők megszólítására is nehezen, vagy egyáltalán nem tudom magam rávenni, mivel még mindig nagyon alacsony szinten van bennem az emberi (tehát nem a női) oldaluk iránti érdeklődés, illetve érzék. (Ez olyankor könnyebb, amikor látom rajtuk, hogy a női elemük látókörébe kerültem férfiként). A kérdésem az lenne, hogyan tudnám elérni, hogy az emberek, szokásaik, hagyományaik és számomra unalmas, hétköznapi dolgaik önmagukért is érdekeljenek, és ez az érdeklődés megkönnyítse nekem, hogy idegen nőkkel beszélgetést kezdeményezzek? (Vagyis pontosan ebben a mértékben érzem ezt szükségesnek.) köszönettel: Csaba

Kedves Csaba!

Az ember alapvetően szociális lény, aki társaságra vágyik – ez alól pedig normális esetben senki sem kivétel. Bizonyára Ön is vágyik olyan kapcsolatokra, amelyek az életét, a mindennapjait gördülékenyebbé, tartalmasabbá teszik. Rendkívül leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a szociális igény különböző érdekekből fakad, ám ezek közül a szexuális érdeklődés, amely evolúciós szempontból a fajfenntartást, továbbá a gének öröklődését szolgálja, mindössze egyetlen szegmense az (egzisztencialista kifejezéssel élve) autentikus életnek, és az önaktualizációnak is csupán apró építőeleme – különösen a modern világban.

Az erre irányuló motivációnk tehát veleszületett, mi több, adaptív, ám ha az önmegvalósítás folyamatában ez képezi a legfőbb mozgatórugót, az minden bizonnyal arra utal, hogy valahol elakadtunk. Azt javaslom, mérlegelje, mik azok, amiket szeretne, szeretett volna elérni az életében, és nézze meg, most hol tart! Mi az, amit sikerült megvalósítania? Van bármi olyan kielégítetlen igénye, ami nem hagyja nyugodni?

Levelében önellentmondást vélek felfedezni. Először azt írja, hogy „a nőkkel sokkal könnyebben megy a kapcsolatfelvétel”, később pedig azt, hogy „sokszor a nők megszólítására is nehezen, vagy egyáltalán nem tudom rávenni magam”. Ez számomra olyan férfi képét festi, akinek az önbizalma (s ezzel együtt a kommunikációs stílusa) hol az egekben, hol pedig a talajszinten jár, ami azt jelzi, hogy az önképe és az önértékelése nem teljes. A szelf (ahogy a szociálpszichológia nevezi) egyik része a magunkról alkotott véleményünkből, elképzelésünkből, másik része pedig a mások által adott visszacsatolásokból épül fel. Nem csak az ezek közötti szélsőséges különbségek, hanem önmagunk ideális és reális képe közötti eltolódás (diszkrepancia) is okozhat olyan jellegű zavart, amely az önbizalom ingadozását váltja ki.

Persze, ha a mások által érkező visszacsatolások nem egyeznek önképünkkel, akkor alkalmazhatjuk azt a védekezési stratégiát is, hogy a velünk kapcsolatba kerülő embertársakat bagatellizáljuk, ezáltal véleményükre sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem adunk. Ezzel ugyanakkor kettős csapdába csalhatjuk önmagunkat: egyrészt a devalválás rengeteg energiát emészt fel, másrészt ha csupa alulértékelt emberrel vesszük körül magunkat, egyszer csak azt vesszük észre, hogy magányosak lettünk, és nincs „motivációm arra, hogy más emberekkel önmagukért barátkozzak, velük szociális interakcióba kerüljek, közös tevékenységeket végezzek”.

Ismerős a helyzet?

A szociális igényünk olyannyira belénk van táplálva, hogy azt nem tudjuk kioltani. Hiába fojtjuk el, hiába próbáljuk önmagunkat kiemelni a tömegből, előbb vagy utóbb rá fogunk jönni, hogy egyek vagyunk a többiekkel, és szükségünk van rájuk. Valószínűleg Ön éppen ezzel a felismeréssel szembesül – akkor is, ha küzd ellene.
Tartson egy alapos önvizsgálatot! Vázolja fel ideális önképét, az, aki szeretne lenne, majd vesse vászonra azt, aki valójában Ön, és azt is, akinek a rajza mások véleménye alapján alakult ki. Ha azt tapasztalja, hogy mindezek között hatalmas szakadékok tátongnak, érdemes lesz másik utat választania. Kompromisszumokat kell kötnie – elsősorban önmagával.

Ha úgy érzi, elakadt, vagy ehhez önmagától nincs elegendő ereje, ne restellje szakember segítségét kérni!

Üdvözlettel:
Herceg Attila drs.

Problémakör: 
Share