22 éves vagyok és semmit nem tudok csinálni. Dolgozni se tudok, mert nem bírok egy munkahelyen lenni. Összesen 2 hónapot dolgoztam. Mivel csak érettségim van, alja munkákat találok. 12 órás. Patkányokkal teli helyek. Olyan, amilyet a börtönlakók csinálnak. Múltkor meg
végzettséget akartam hazudni. Hívtak volna be 12 órás irodai munkára is, de nem mentem. Most meg fizikai munkára fogok menni, ha engem választanak. Jogsit is akarok, de miután ordítozott velem az oktató, fogtam magam és hazasétáltam. Félek az oktatóktól. Tanulni se tudok, mert feladom. Tanult tehetetlenségben szenvedek - amikor tudom, miket kéne tennem, de nem teszem.
Elkezdtem két szakmát, de félbehagytam őket. Szeretnék főiskolára menni, de nem tudom, képes vagyok-e ilyenre. Kéne egy új érettségi is, és nem is adnak rá pénzt a szüleim, mint másoknak.
A pszichológus szerint károsodott az autonómiám, mert a szüleim nem engedték, hogy egyedül tevékenykedjek, és sokszor mondhatták, hogy kicsi vagyok én ehhez, anya jobban tudja. Megcsináltak helyettem mindent. A pszichológust is otthagytam.
De nem értem, mások is jönnek bántalmazó családból, valakit minden nap vertek, másokat is rövid pórázon tartottak a szülei, mégis olyan könnyű nekik az élet. Tudnak dolgozni. Iskolákat végezni. Jogsit szerezni. Házat venni. Barátnőt találni. Én miért nem tudok? Vagy lehet,
hogy tudnék, csak a dependencia, inkompetencis és a kudarcra ítéltség sémám szivat. Igen sok pszichológiát olvasok. Egész nap olvasok, ami érdekel. De hiába akarok változtatni, nem megy. Mintha egy dobozban lennék. Az jó ötlet, ha gyakorlok úgy, hogy fogom magam és felmegyek Budapestre vonattal csak úgy, hogy gyakoroljam az önállóságot?
Egy nyomorék vagyok a kortársaimhoz képest, akiknek már szakmájuk van vagy diplomájuk. Ezért nem is ismerkedek.
Kezdek agressziv is lenni.
Célom az, hogy 40 éves koromra legyen karrierem. Valami élet-kezdemény, legyen egzisztenciám. Gyógypedagógus akarok lenni. Vagy ilyen irányban valami. Csak nem tudom, hogyan kéne végigjárni ezt az utat, ha az első lépésnél feladom. Nyelvvizsgát is hogyan csináljak?
Vezetésnél is annyit bénázok, hogy hihetetlen. Olyan vagyok, ha egy nap nincs kedvem bemenni dolgozni, akkor szó nélkül nem megyek és kirúgnak. Jelenleg olyan vagyok, mint egy kisbaba, aki tanulgatna járni. Mondjuk szeretnék gazdag és sikeres is lenni, valami olyan tevékenységgel, amit szeretnék csinálni. Igen, most ezt mondom, de a gyakorlatban fel fogom adni azt is.
Komoly önértékelési problémám lehet. Ezt csak magamnak tudom megoldani. De másokat támogatnak a szülei, fizetik a drága egyetemet. Protekcióval berakják őket a munkahelyre. Ők se önállóak...
Annyira visszamaradottnak érzem magam. Azt se tudom, mik a képességeim és ki vagyok én. Mint aki identitáskrízisben ragadt...

Kedves Bálint!

Levele igazán elkeseredettnek tűnik. Amikor az élet főbb területein kudarcot vallunk, nagyon kevés kapaszkodó marad, ami erőt ad a továbblépésre. Ha jól értem, már több dolgot próbált, hogy tudjon változtatni az életén. Sokat olvas a témában, elment pszichológushoz, de minden félbemarad.

A tapasztalatom az, hogy amikor az élet több területe terhelt, olyan okokat kell keresni, amik az élet korai időszakában alakultak ki. A kulcsot az akaratban látom. A küzdés, az előrehaladás, amit mások életében lát, nem más, mint  tudatos célokért vívott kitartó küzdelem, akarat. Ezzel az akarattal pedig születünk. Egy újszülött is akar dolgokat: enni, aludni, édesanyja közelében lenni, stb. Ennek hangot is ad, így igyekszik a céljait elérni, vágyait kielégíteni. Ez az akarat a későbbiekben tovább fejlődik, és valóban, a szülőknek nagy szerepe van abban, hogy a bontakozó akarat mivé alakul. Ahogy erre a terapeutája is rámutatott. De ennek ismeretében sem fog tudni akarni dolgokat véghezvinni, kitartani mellettük.

Más nem tud helyettünk célokat kitűzni, küzdeni értük. Lehet, hogy valakinek erősebb hátszele van, és fizetős iskolába jár, de azt is el kell végezni, be kell járni, végig kell csinálni. Nincs az a protekció, ami akár a munkába be nem járást is tolerálja. Ha segített is valaki bejutni egy munkahelyre, ott helyt kell állni. A szüleim akarhatják, hogy sikeres legyek, de az utat nekem kell végigjárnom, és az út végén az én sikeremnek fogok tudni örülni. Más nem fogja tudni Ön helyett élni az életét. Önnek kell megtalálnia saját magában annak a csíráját, hogy képes célokat kitűzni, és küzdeni értük.

A tapasztalat az, hogy ehhez hosszú és kitartó önismereti munka (kitartás) szükséges, ami egy fontos paradoxonhoz visz el minket. Hiszen ha van kitartásom azért dolgozni, hogy képes legyen akarni, akkor már meg is oldottam a problémát. Elképzelhető, hogy olyan biztonságos, stabil háttér el tudná indítani ezen az úton, amit például a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály nyújt. De az ottani utat is végig kell járni ahhoz, hogy változást reméljünk.

Üdvözlettel,

Kovács Réka