Jelenlegi hely

"Gyerek üzemmód" és "házisárkány üzemmód"?

11 éves fiam ügyében fordulok Önhöz. Két nagyobb (16, 14) és egy kisebb (8) testvére van, férjemmel jó kapcsolatban együtt neveljük őket. A fiam az első pillanattól kezdve nagyon ragaszkodó, anyás volt, édesapjával sem maradt el még jó pár évig; mostanában lett kicsit magabiztosabb. Várt és tervezett gyermek volt, nagyon kedves, simulékony - egészen a kisebb testvér születéséig, akire kifejezetten féltékeny volt (ez pár éve enyhült). Jó a kapcsolata a nagyobb testvéreivel - a kisebbikkel kevésbé, mert a 8 éves erősen verseng vele és sokszor provokálja, amit próbálunk tompítani -, sikeres az iskolában, vannak barátai.

Az utóbbi évben egyre több súrlódás van köztünk. A családban egyértelmű szabályok vannak, amiket következetesen próbálok betartatni (számítógép használata, saját maguk után elpakolás stb.). Ezt mindhárom másik testvére elfogadja, bár néha berzenkednek, vagy próbálnak kibújni alóla, tárgyalásos úton próbálják befolyásolni őket (eltérő sikerrel). Ez a gyermekem azonban megsértődik, ha szóvá teszem, hogy áthágta a szabályokat, vagy valamit nem végzett el, és érvényesítem az előre tudható következményeket. Mert szerinte az hülyeség, hogy nem ugorhat be nézni, mit csinál a testvére a gépen. Csak egy percre. Aztán hitetlenkedik, hogy az tíz perc volt (és szabott gépideje van), és ezen vitázik. A nagyoknak járó jogokat szeretné, de a büntetéseket már igazságtalannak tartja (a szabály mindössze annyi, hogy SZÓL, ha bemegy és fölírja, mikor ment be, hogy lehessen követni az időt - ha ezt nem teszi, aznap nincs gép).

Másik példa: összevissza mocorog, morzsával teríti be a székét és a padlót. Következmény: össze kell söpörnie. Pofavágások, sértett kommentárok "Nem is én" "Más is" "milyen szemétség".
Meglepetésképp elhívom a kis barátját, megengedik a szülők, hogy nálunk aludjon. Nagy boldogság, nagy közös játék. Este a megállapodás szerinti idő előtt 5 perccel férjem beszól a szobájukba, hogy pakoljanak össze. Jó negyedóra ráhagyással bemegyek, gondolván, talán kicsit elcsúsztak, ne legyen ebből gond. Pakolásnak nyoma sincs. Rákérdezek, hány óra, és szólok én is, hogy pakolás, be is segítek, de morog (öccse és a vendég fiú szó nélkül rámol): "Miért tetted föl ezt", "Jó, én is látom, hogy ott még van egy darab", "Nem is...". Utána kérem, siessenek az ágyba. "Még ezt a kosarat bedobom". Bosszankodva lenyelem a békát, és kérem, tegye el a labdát, de megy el, mintha nem is hallotta volna, majd pár másodperc múlva visszaszól, hogy az öccse elpakolta-e a labdát. (Rettentően zavarja a férjemet is, hogy szólunk hozzá, de megy el - mi kifejezetten ügyelünk arra, hogy megálljunk és reagáljunk, ha mondanak valamit a gyerekek). Ekkor már rászólok, hogy kértem valamit, nem csinálta. De igen. Jó, nem ő, az öccse. Jó, nem azonnal, de utána visszajött (??), és különben is, az első dolog volt, amit ma nem csinált. Nem is én szóltam először, hogy pakoljanak el, hanem apjuk, az nem számít. (Neki nem kell szót fogadni??). És meg van sértve, hogy én "mindig" elrontom a napot, mindig veszekedés van. Majdnem elsírja magát az ágyban: nagyon átérzi, hogy ő milyen szerencsétlen.

Sajnos abban igaza van, hogy gyakran belefutunk ilyen vitákba, és mindkettőnk hangulata elromlik. Én úgy élem meg, hogy sokszor ellenszegül, direkt nem igyekszik akkor csinálni a dolgokat, mikor kérem. "Anya, menj ki, majd utána megcsinálom", csak hogy neki (is) legyen igaza, és azt várja, hogy én legyek rugalmas - és valahogy ez a rugalmasság olyan irányú, hogy én engedjek, sosem fordul az elő, hogy pl. előbb akarna ágyba menni, mint kell. Ő azt éli meg, hogy minden apróságban szabályozom, mindent kritizálok. Ebben is van igazság, valóban nem szeretem az összecsapott munkát, a nagyjából letörölt asztalt, a félig elmosogatott edényt. És az is igaz, hogy fontosnak tartom, hogy az iskolai dolgait is rendben és időre csinálja meg (nem állok fölötte, de szóvá teszem, ha leckehiánya van, vagy későn szól, hogy be kell vinnie valamit másnapra). Ugyanakkor valakinek meg kell tanítania a rendesen elvégzett munka
jelentőségére.

Elszomorít, hogy ez a sok apró konfliktus mérgezi a kapcsolatunkat, ami kisebb korában nagyon jó volt. Akkoriban tanultam is a Gordon-módszert, a legkisebb születéséig volt is kapacitásom alkalmazni, de akkor összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Azóta sem fiatalabb, sem türelmesebb nem lettem, és bevallom, már elegem is van abból, hogy folyamatosan megértő próbáljak lenni azzal, hogy hát ő "gyerek üzemmódban van", mert én nem akarok még 6-8 évig "cseléd üzemmódban" lenni. De "házisárkány üzemmódban" sem. Én is nehezen engedek a saját igazamból, főleg, ha a másik nem hajlandó pillantást sem vetni az én nézőpontomra. Viszont úgy érzem, az sem normális, hogy őt ilyen szinten a saját érzelmei borítsák el, és csakis azokra reflektáljon. Az iskolából is szinte mindig hoz valami kis sérelmet - ha nem a sajátját, másét meséli el, hogy kivel milyen igazságtalanság történt. Persze megosztja az örömeit is, amiket ugyanúgy igyekszem osztatlan figyelemmel meghallgatni.

Talán azért is nehéz ezzel a gyerekkel, mert testvéreimmel együtt kifejezetten szabálykövetők voltunk, és bár vitáink voltak a szüleinkkel, de ezek nem ilyen elrugaszkodottan érzelmi alapúak voltak, és a szabályokat nem hágtuk át csak azért, mert "hülyeség". Ráadásul a mi családunkban kiválóan működött, hogy minden gyereknek megvolt a maga feladata és azt el is végezte, nem kellett szólni érte. Ami terhet cipelek, az az, hogy apukám a végletekig kiszolgáltatta magát velünk, gyerekekkel - is (gyűlöltem, hogy pl. nekem kellett a kávét megfőznöm
vasárnaponként, mert én vagyok a lány és én "olyan jól csinálom", öcséimre ezt sosem sózta rá), tehát nagyon érzékeny is vagyok arra, hogy nem akarok más helyett dolgozni, ha az valami miatt nem szorul rá. Néha úgy nekikeseredek, hogy én vagyok a hunyó, mert elvárok és szóvá teszek, hogy szívem szerint itthagynék csapot-papot, és süllyedjenek bele a káoszukba, oldják meg maguk, elegem van a gondoskodásból és az őrmester szerepből. A férjem jóindulatú és jószívű, foglalkozik a gyerekekkel és én is fontos vagyok neki, de abban nőtt föl, hogy az őt egyedül felnevelő, sokat dolgozó édesanyjához naponta átjárt egy szomszédasszony rendet tenni, tehát nincs benne a napi rutinjában, hogy nem lehányjuk a cuccunkat, hanem a helyére tesszük. Ezt látják a gyerekei. És ezen a kéthetente járó takarító sem segít (máson persze igen). Nagy szabadságot is kapott otthon, ami neki bejött, de a 40 fölötti testvére a mai napig nem képes megállni a saját lábán,
elúszik a pénze, stb.

Azt gondolom, biztos nekem is változnom kell, hogy jobban rá tudjak hangolódni a fiamra, azonban az ő reakciói is eltúlzottak, és neki is meg kell tanulnia, hogy nem csak az ő érzései a fontosak. Ezt így mondta szó szerint a kiváló pedagógus (és a fiam által is nagyon szeretett) zongoratanárnő is, pár megdöbbentően erős érzelmi reakciója után.

Valami arany középutat kellene találni a hosszú távon is fenntartható
jó kapcsolat érdekében. De hogyan?

Kedves Ramóna!

Magam is egyetértek abban, hogy mind a kettejüknek csiszolódniuk kell egymáshoz, mint minden emberi kapcsolatban. Hosszú levele megírásának végére, mire mélyen átgondolva megfogalmazta helyzetüket, tulajdonképpen eljutott eddig a fontos végkövetkeztetésig. Egy pár gondolattal, kérdéssel járulok még hozzá a továbbgondoláshoz.

A 11 éves kisfiú élénk ellenszegülésében, szabály-feszegetésében az életkorra jellemző, általános kognitív (értelmi) fejlettségi szinthez kötött erkölcsi fejlődési szakasz sajátosságai is megfigyelhetők (ld. Kohlberg munkássága). Ebből a szempontból az Ön elvárásai kissé túlzóak lehetnek a fia életkorilag elvárható érettségi szintjéhez képest (szabálykövetésben, saját nézőponttól való elvonatkoztatásban stb.). 

Ez a fia a tesvérsorban lévő helyéből adódóan, ami a családban elfoglalt helyének pszichológiai-kapcsolati jellemzőit illeti: középső gyerek (3-nál több gyermek esetében a második legfiatalabb számít annak). Méghozzá a kisebb testvére tette azzá, őrá ezért igazán lehet haragudni... "Középső gyerek szindróma" néven önálló fogalommá vált e sajátos pozíció személyiségformáló hatása, jellemzői, a problémák enyhítésének lehetőségei; rengeteg értékes szakirodalom született már e témában, ezeket jó szívvel ajánlom figyelmébe (ld. pl. Hammer Zsuzsa cikkeit a Mindennapi Pszichológia 2016. évfolyamában).

A gyermek veleszületett "alapszemélyisége" is befolyásolja az alkalmazkodóképességet. Ez pedig lehet nagyon eltérő, mint a többi testvéré. Úgy tűnik, hogy egy nagy kihívást rejtő kombináció az Önöké: gyermeke temperamentuma és az Ön maximalizmusa nem könnyen összeegyeztethető. Arról ugyanakkor nem, illetve csak utalásszinten ír, hogy nagyobb közösségben (kortársakkal, családon kívüli felnőttekkel) hogyan működik a fia. Ez valószínűleg kevéssé vigasztaló, de végül a cél az, hogy az életben megállja majd a helyét - ehhez pedig a család csak az egyik szocializációs közeg. Amit lehetett, azt már megtették az ő formálása érdekében - egyre inkább más terepen kapja majd azokat a visszajelzéseket, amik mentén fejlődhet. Önnek pedig érdemes lehet a férjétől tanácsot, támogatást kérnie "lazaságban", közös, mindkettejük számára kivitelezhető és élhető keretek kimunkálásában. Egyéb utalásából is úgy tűnik, hogy érdemes a párját apai szerepében megerősíteni, a gyermekek szemében is.

Ehhez kapcsolódva még: a jól elvégzett munka nem a szülői házban terem... otthonról leginkább azt a mintát viszi magával, amit a szüleitől (anyjától ÉS apjától) lát - hogy ők hogyan tevékenykednek a rend fenntartása érdekében. Ön ráadásul még egy másik világban volt gyerek, egy olyan világban, ahol minden kicsit beszabályozottabb volt, így a család mikroközösségében is jobban érvényesülhetett szigorúbb rend. 

Végül pedig: bizony nem kell mindig "megérteni" (pláne olyan áron nem, hogy közben gyűlik Önben a sértett indulat)! A hiteles érzelmi reakció ugyanolyan fontos hatással van - hosszú távon ez is hozzájárul, hogy a gyereke mások érzéseit, igényeit is figyelembe tudja majd venni. Nem utolsósorban valószínűleg az Ön kiszolgáltatottság-érzését is csökkenti, ha kifejezheti magát.

Kicsit szíven szúrt az a mondata, miszerint "örömeit is igyekszem osztatlan figyelemmel meghallgatni" - legyen hát ezen egyre nagyobb hangsúly!

Kívánom, hogy továbbra is sok örömet leljenek a szép, nagy, boldog családjukban.

Üdvözlettel

Simon Sarolta

Problémakör: 
Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus
Share