Jelenlegi hely

Gyenge vagyok ahhoz, hogy saját magamon segítsek

Mit tegyek? Állandóan rosszul érzem magam. Nem merem felvállalni magam szociális szituációkban és ismeretlenek előtt. Irigy vagyok mindenkire, stresszhelyzetekben hirtelen felmegy bennem a pumpa, egészen a remegésig, gyomorgörcsig. Nagyon hirtelen haragú vagyok. Úgy érzem, hogy nem ismerem magamat és nem tudok barátokat szerezni, közel kerülni emberekhez érzelmileg, ami sosem volt nekem könnyű egyébként sem. De mióta középiskolás lettem, rosszabbodott a helyzet. Vagy lehet, hogy csak akkor vettem észre a dolgokat és nyílt ki a szemem, mikor közeget váltottam. Nem találom a helyemet, vannak érdeklődési köreim és céljaim, de nem vagyok semmiben magabiztos. Nagyon fáj, hogy sosem kaptam/kapok senkitől semmilyen elismerést vagy véleményt, egész életemben csak húzták a szájukat az emberek előttem. Lenéznek, bármit is csinálok, és egész eddigi életem során nem volt olyan alkalom, hogy ne kötöttek volna bele a halk beszédembe. Voltam pszichológusnál, mert elegem volt mindenből, egy idegösszeroppanásomon mentem keresztül. Állandóan arra gondolok, hogy bárcsak vége lenne már, elütne egy kocsi vagy valami, legalább történne valami.
Az a helyzet, hogy színjátszó szakkörre járok és engem nagyon is érdekel a színház, az érzelemkifejezés, a történetek, a sorsok, a mozgások, a rendezés, a szimbólumok, az emberi kapcsolatok. Régebben szabadabban csináltam az egészet. Ekkor még értettem a történéseket körülöttem és felfogtam mások érzelmeit. Általános iskolában jó hangulat volt a próbákon. Bár ott is éreztem néha, hogy levegőnek néznek. Sulin kívül senki se hívott soha beszélgetni, barátkozni, találkozni. Viszont a mostani középiskolás színjátszón és még mellette ahova járok tanodába, ott is egyszerűen megvan az a közösség, akik valahonnan ismerik egymást, de azért másokat bevesznek barátnak, egyedül engem nem. Nem értem, hogy ez miért van.  Azt viszont tudom, hogy általánosban sokkal lazább voltam, nem gondolkoztam azon, hogy mit gondolnak és nem zavartattam magam ennyire, mint most azon, hogy hogyan kapálózok a kezeimmel vagy mit reagálok. Akkoriban meg tudtam nevettetni mindenkit, még ha sírt, akkor is, mára már ezt a képességemet úgy érzem, hogy elvesztettem. Azt is elvesztettem, hogy
közelebb tudjak kerülni emberekhez. Elvesztettem nemrég a legjobb barátnőmet is általánosból. Más suli, különváltak az útjaink, harmadikos középiskolás vagyok. Kiszállt a barátságunkból, de ha belegondolok, nem álltunk érzelmileg közel egymáshoz, ő sosem osztotta meg velem az érzelmeit, én pedig az utóbbi időben folyton csak a színházról, színjátszóról dumáltam neki. Úgy érzem, hogy lehet, túlságosan sokat beszéltem és nem hagytam beszélni. De ha belegondolok, amikor kérdeztem valamiről, mindig röviden válaszolt. A szüleim sem szívesen látták, hogy eljött hozzám nagyon ritkán (soha nem voltak nálam barátaim szülimapjaimon kívül), de akkor is csak elűzték a viselkedésükkel, mert félig roma (apukám kicsit rasszista, nagyon
előítéletes).
Nagybátyám skizofrén, 5 éve, hogy mamámat megölte, most egy intézetben van, ahonnan valószínűleg sosem kerül már ki. (Semelyik barátomnak nem  beszéltem erről sosem, ha tudnák, nem néznének rám ugyanúgy, mint azelőtt). Ez általánosban történt egy nyáron, rögtön hazaszáguldottunk a kocsinkkal a nyaralásról. Nem álltam mamámhoz nagyon közel, mégis hagyott bennen úgy hiszem ez az egész egy nyomot. Rájöttem, hogy mennyire nem ismertem mamámat, csak kinézetileg, mennyire távol álltunk egymástól érzelmileg. Erről az egész esetről persze írtak az újságokban is és falun lakom, ugyebár. Mintha úgy néztek volna rám, hogy én is olyat tudnék tenni, mint a nagybátyám. Mert rokonok vagyunk, mondván a vér körülbelül ugyanaz. Ezután egy ezzel kapcsolatos emlék különösképpen megmaradt. Egyik nap próbán egy lány (most egy középiskolába járunk) valamilyen dologért lenyúlt a földre, amiért én is lenyúltam hirtelen lendületből és a lányt meglöktem kicsit és kiesett a hajából a hajpántja. Nagyon kínosnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy olyan erőszakosnak és kiszámíthatatlannak gondolnak, mint a nagybátyám, olyan ijedten néztek rám az emberek. Van egy sejtésem, hogy ezek után alakult ki az, hogy nem  merem magam kifejezni testbeszédileg, és ezért félek magamtól. Ebben lehet valami? Mert ez nekem nagy dolognak tűnt, de mégsem az. Van valami köze a visszahúzódós, önbizalomhiányos, szeretethiányos énem kialakulásához? Ha igen, hogyan tudnám ezt feldolgozni vagy túlesni ezen? Lehet, hogy a tudatalattim ezt a rossz érzést elraktározta jó mélyre és ebből vannak a problémáim? Vagy máshol kell keresnem a bajt?
Visszatérve, egy alkalommal voltam pszichológusnál, nem éreztem úgy, hogy ez segítene, mert nem nyílok meg egykönnyen és nem szeretek magamról beszélni, Mikor minden rám irányul, leblokkolok, nem tudok beszélni, elpirulok, szemkontaktust nem tartok és az agyam teljesen üres lesz, nincs mit mondanom. Mintha félnék az előítéletektől, meg magamtól. De ez
ellen akarok tenni! Nem birom ezt így tovább. Utálom ezt az érzést. Már vagy 3 éve hullámzik bennem ez az érzés.
Van 2 fiútesóm. Én vagyok a középső, a fiatalabbikkal (5 év van köztünk) kb. 2 éve jövök ki nagyon jól. Elkezdtünk többet beszélgetni (mivel már nem gyerek, többet tudok vele miről beszélgetni), ő nagyon kimutatja a szeretetét és okos is, nincs önbizalomhiánya még. Az idősebb testvérem autista. Ő nagyon önző, utálom. Nemrég összeverekedtünk. Egy óriási semmirekellő, egyetemre jár, azt se tudja, mit tanul, videójáték-függő, nem bír ki egy napot, hogy ne üljön oda a játék elé és folyton megy itthon a veszekedés, hogy mikor hagyja abba,
mert a kisebbik is játszana, de az autistának mindent megengednek a szüleim. Olyan, mintha nem mernének rászólni vagy kikapcsolni neki a játékot. Őt teljes szívemből gyűlölöm, egy önző majom. Alszik, zabál, játszik. Alszik, zabál, játszik. Az idők végezetéig, de tényleg, semmi mást nem csinál, néha leül „tanulni”, de hidegen hagyja az egyetem, fogalma sincs, mit fog utána csinálni. Anyukámat nem lehet okolni, a nagyobbikkal kapcsolatosan sosem kapott segítséget, mindig csak a baj volt a létezésével. Abba is belegondoltam már, hogy milyen jó lenne, ha nem létezne vagy ha legalább én nem léteznék, nekem az is nagyon megfelelne.
Emlékszem, hogy régen nem szerettem igazán ölelkezni. Aztán mikor jött a középiskola, ott kezdtem el (ez elég furán hangzik) öleléseket kapni és adni. És másodikos középiskolás koromra állandóan úgy éreztem magam (ez az érzés volt nagyon erős ekkor), hogy azt szeretném, ha lenne valaki, aki folyamatosan átölelne, non-stop. Éreztem a bőrömön azt a magányt, hogy csak azt akarom, hogy valaki öleljen jó szorosan és őszintén, szeretően, hogy odafigyelően bánjon velem. De úgy érzem, hogy ez egy elérhetetlen álom marad mindörökké, hogy legyen valaki, aki
nagyon közel áll hozzám, szeret és elfogad olyan összeomlottnak, amilyen vagyok éppen.
Itt jön a másik téma is. Szereleeem. Az az igazság, hogy engem egy érdekes személyiség nagyon meg tud fogni. De nem is az a téma, hogy én kit szeretek, hanem hogy ki szeret engem. Nem tapasztaltam soha, hogy valakinek tetszenék, vagy valakit érdekelnék, se barátként, hogy megismerjen, se sehogy. A pszichológus, akinél voltam, érdekesnek találta, hogy nincsenek fiú
barátaim és soha nem is volt igazából. Úgy érzem, így lassan 18 éves koromra, hogy nem értem a másik nemet, és mintha valami erős, láthatatlan fal ezt nem is engedné. Hogy meglássanak, vagy hogy barátkozzunk.
Nemrég történt, hogy egy előadásunk után a tanodával elmentünk ünnepelni valakikhez lakásra (nem hívtak, ezt is majdnem, mintha bekönyörögtem volna magamat), ital nagy mennyiségben volt jócskán, azért ügyeltem, de a vége felé kicsit elengedtem magam és ekkor történt, hogy először csókolóztam valakivel (nem ismertem előtte és nagyon nem volt szimpatikus a csávó, csak már nagyon régóta érdekelt, hogy milyen csókolózni, és nem történt semmi több). Tudom, tudom. Meg is bántam. Nem hagy a bűntudat nyugodni és nagyon szarul érzem magam még mindig. Mindennél jobban vágyom egy viszonzott szerelemre, barátságra. De lehet, hogy emiatt a vágy miatt nem találok rá az emberekre?
Nem tudom, mit tegyek az önbizalomhiányom ellen, meg a szorongásom ellen. Nem ismerem magamat se. Mit tegyek? Kigyógyulhatok ebből a lelkiállapotból? Próbáltam már segítséget kérni, de nem kaptam. Úgy érzem, hogy én meg gyenge vagyok ahhoz, hogy saját magamon segítsek, mert fogalmam sincs, mitévő legyek. De azt tudom, hogy így nem mehetek tovább.
Meg kell próbálnom mindenféle segítséget. Remélem sikerült érthetően leírnom a helyzetemet. Igyekeztem, de magam sem tudom még pontosan kifejezni az érzelmeimet, vagy megfejteni, hogy mi történt velem. Remélem, elindulhatok végre már a javulás útján.

Kedves Kérdező!

Ahhoz képest, hogy a helyzetének leírását azzal fejezte be, hogy “nem tudja jól kifejezni magát”? Vagy hogy “nehezen lát rá a problémára”, egészen mélyen, összefüggés-töredékeket megfogalmazva, érzékenyen és érthetően írt. Ebből arra következtetek, hogy a rossz hangulata, az önbizalomhiánya és negatív jövőképe egy jó része nem teljesen valós. Mintha negatívabban látná saját magát, a helyzetét, mint amilyen. Persze ezzel sokan vannak így. Főleg ebben az életkorban. A középiskolai korosztály nagyon kegyetlen, szókimondó tud lenni, egymásnak nagy sebeket ejtve, miközben mindannyian - tényleg! még akiben egy hajszálnyira fel sem tűnne, abban is ott van- félnek a jövőtől, hogy kivé válnak, hogy milyenek lesznek a serdülés utáni külsővel, vágyakkal, kapcsolatokkal, önállóan. Azt gondolom, hogy nagyon nehéz helyzetben van, hogy a “sima” serdülőkori normálkrízis nehéz kérdései mellett olyan élettörténeteket és kapcsolati nehézségeket kellett megélnie, amiket leírt. Azt gondolom, hogy jól látja, a családban előforduló pszichiátriai zavarok, a mama hirtelen és tragikus elvesztése, saját helyzetének megváltozása a faluban mind-mind hatással van magára, mégha nem is tudatosan veszi ezt észre. Ha ilyen jól rálát érzésekre, összefüggésekre, akkor szerintem nagyon hamar megtalálná a szót egy pszichológussal, aki maga mellett menne a problémák kigobozásában. Mindenképpen biztatom, hogy személyesen is keressen fel valakit, és szánjon rá legalább 4-5-6 alkalmat, hogy eljusson a feloldódásig. Arról is nyíltan beszélhet, hogy nehéz beszélni, és mindennek meg lehet az ideje, nem kell sürgetni, a pszichológus kivárja!

Ami még szerintem sokat számítana, ha találna egy olyan közösséget, ahol megerősítést kap. Nem baj, ha nem az osztály, vagy a színjátszó, vagy a tanoda, de legalább egy barát, vagy 2-3 fős közösség tényleg jól jönne, ahol tiszta lappal indulhat, ahol őszintén jelen tud lenni. Próbálja meg átgondolni, hogy hol tudja elképzelni, hogy nem azt a lányt látják magában, aki a “gyilkos unokahúga”, vagy aki “nehezen kapcsolódik a többiekhez”, stb.

Amíg ilyen sok bent ragadt érzés, vágy van jelen, addig érthető, hogy irigy, haragos. Ezeket a dühöket is meg lehet foglamazni, kikiabálni, rajzolni, írni, zenélni, játszani. Attól még, hogy dühös, nem lesz dühöngő őrült!

Biztosan nem tudtam minden részletre reagálni, de szerintem ha ezen az úton elindul, és mindig csak az első lépésekig koncentrál, akkor alakulni fog a többi téma is! Ha mégis nagyon bentmaradt valami kérdés, akkor írjon nyugodtan újra.

Üdvözlettel

Standovár Sára

Share

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.