Lehetséges, hogy Byung-Chul Han új könyvének címe – A narráció válsága – egy kicsit elvont, nehezen követhető tartalmat sejtet, ám valójában érthető dologról van szó. A narratíva, vagyis az elbeszélés olyan összefüggő történet, mely saját életünk és a világ eseményeinek egy részéről vagy akár egészéről szól. A narratíva értéket közvetít, értelmezi a történéseket, íve van, így hozzájárul identitásunk kialakításához. Történeteink révén el tudjuk helyezni magunkat a világban. Han szerint a történetmesélés mára válságba került. A digitális kor embere már meg sem próbál nagyobb ívű, értelmes elbeszélésekben gondolkodni, annyira átadja magát a pillanat bűvöletének. Egész életét szelfikkel naplózza, de ezek a pillanatfelvételek csak egy-egy helyzet egymástól elkülönült dokumentumai maradnak, nem állnak össze értelmes történetté. Mások önmagukról készült fotóinak megtekintése nem azonos az emberiség ősi, közösségteremtő szokásával, hogy egymásra figyelve meghallgatják mások történeteit. A mai történetbőség csak látszólagos, mert a sorozatdarálás nem igazi befogadás. A médiából áradó sztorik nem valódi narratívák, melyek a világban való boldoguláshoz szükséges igazságmozzanatot közvetítenek, hanem többnyire csak egyszerű reklámok, melyek főként saját magukat próbálják eladni.
Han úgy látja, azzal, hogy az elbeszélést a különálló pillanatok sorozata váltotta fel, összhangban van az adattudomány előretörése. A kutatók már nem elméleteket alkotnak, melyek összefüggéseket keresnek, rendszerbe állítják a dolgokat és megmagyarázzák a működések mikéntjét, hanem egyre nagyobb számú adat alapján csak rögzítik, mi történt, és előrejelzik, hogy mi fog történni.
Byung-Chul Han tömör stílusa és a különleges, találó szavak – például: pillanatkommunikáció – mindig élvezetet jelentenek. Érdekesség, hogy a filozófusoktól és íróktól származó számos idézet között Nádas Péter egy esszéjének részlete is megtalálható. Azonban a feszesre szerkesztett szöveg, mely igyekszik mindig csak a lényegre szorítkozni, néhol hiányérzetet hagy maga után. Aki olvasta Fritz Breithaupt A narratív agy című könyvét (melyről ezen a helyen korábban már jelent meg ismertetés), az tudja, hogy a narratívákban való gondolkodás nem egyszerűen egy szokás, amit az ember vagy követ, vagy nem, hanem az agy információfeldolgozó munkájának velünk született módja. Han sehol nem tér ki arra, hogy helytelennek tartja-e a nézetet, mely szerint a narratívaalkotás gondolkodásunk egyik alapmechanizmusa, vagy ha elfogadja ezt a tételt, akkor hogyan tudja elképzelni, hogy egyszerre csak felhagyunk egy örökletes mentális séma alkalmazásával. Az elbeszélés mint gyógyítás című fejezetben Han kifejti, hogy az összeesküvés-elméletek terápiás narratívák, mert értelmező összefüggésbe helyeznek eseményeket, és „egyszerű magyarázattal szolgálnak a válságért felelős bonyolult tényállásokra”. Ez csakugyan így van – no de ez akkor azt jelenti, hogy mégiscsak képesek vagyunk narratívákat alkotni? Hiszen ma az összeesküvés-elméletek hihetetlen burjánzását láthatjuk világszerte. Erre az esetre valamiért nem érvényes, hogy a narrációról átálltunk az események elkülönült pillanatokban való szemlélésére…?
Megválaszolatlan kérdések, vélt vagy valódi ellentmondások – és amikor gondolatban elkezdünk vitatkozni Hannal, rájöhetünk, hogy hiszen épp ez a könyv célja. Nem azt vállalja, hogy kimerítő választ ad mindenre, hanem hogy fontos kérdéseket vet föl, állít, ellentmondásra provokál, vagyis gondolkodó embernek tekinti az Olvasót. Ritka élmény; köszönet érte.
(Byung-Chul Han: A narráció válsága, Typotex, Budapest, 2025, 104 o., 3200 Ft)
Mannhardt András
pszichológus, ismeretterjesztő újságíró
